Valérie Perrin: Másodvirágzás

"A szomszédaim nem szívbajosak. Nincsenek gondjaik, nem esnek szerelembe, nem rágják a körmüket, nem hisznek a véletlenekben, nem tesznek ígéreteket, nem csapnak zajt, nem aggódnak a társadalombiztosításuk miatt, nem sírnak, nem keresgélik a kulcsukat, a szemüvegüket, a távirányítót, nem futnak a gyerekeik, sem a boldogságuk után."

Így kezdődik ez a könyv, Violet Toussaint fantasztikus története. A szomszédai ugyanis halottak. Violet egy temető gondnoka Franciaország egyik kisvárosában. Boldog, nyugodt és elégedett. Férje 19 évvel ezelőtt elment otthonról és soha többet nem tért vissza. A hivatalos rendőrségi nyilvántartásban eltűntként szerepel.

És Violetnek ez így jó. Több, mint jó. Csodálatos érzés volt esténként meginni a két gyűszűnyi portóit és érezni a mindennapok boldogságát. 

Vannak, akik furcsának tartják Violetet. Egy nő egyedül, aki jól érzi magát a temetőben. Brancion-en-Chalonban is pletykálnak az emberek, szeretnek összesúgni a másik háta mögött. Pláne, ha az a másik olyan, mint Violet. Már az is furcsa, hogy a férje egyik napról a másikra csak úgy eltűnik. A nő azonban nem bánkódik a férje után, soha nem siratta meg, mindig feketében jár és jóban van a sírásókkal, sőt, még az atyával is. 

De Violet nem foglalkozik ezekkel a sutyorgásokkal. Valóban szereti a sírásóit, szinte családtagként üdvözli őket reggelente és Cédric atya is mindennapos vendég nála. A temetkezési vállalat három munkatársa, a Lucchini fivérek szintén szívesen látott vendégek a nőnél.

És akkor még nem beszéltem azokról a sírokat, elhunyt szeretteiket látogató emberekről, akiknek szükségük van Violet törődésére, a hangulatos, meghitt konyhájában elköltött finom teára, vagy annál erősebb lélekmelegítőre. 

Nagyon sok mindent tudnék még erről a csodálatos nőről mondani, annyira jó volt olvasni róla, mintha már ezer éve ismerném. Éreztem boldogságát, megelégedettségét a virágai, befogadott állatai, macskái és kutyája, valamint a munkatársai között. 

Egyik nap bekopogott hozzá egy férfi. Egy nyomozó Marseille-ből. Az édesanyja hamvait szeretné a temetőben elhelyezni egy férfi mellett, aki nem a férje volt. Ettől a pillanattól fogva a történet több szálra bomlik. Olvassuk Violet jelenlegi hétköznapjait, olvassuk Iréne és Gabriel Prudent különleges szerelmét és bekúszik a történetbe Violet múltja. Megtudhajtuk, hogyan lett Philippe Touassint felesége, milyen életet éltek, boldog volt-e, milyen gyerekkora volt.

Sok-sok mindent megtudunk róla, a történet egyszerű történetből egy érzelmekkel teli elbeszéléssé válik. Violet egyre közelebb kerül hozzánk, a férjét pedig meg tudnánk fojtani egy pohár vízben. De Violet nem ilyen. Ő csak teszi a dolgát és örül, hogy nem kell egyedül élnie. Sajnos éreztem az elejétől, hogy valami nagy fájdalom húzódik meg valahol, Violet nemhiába takargatja a lelkét, nem enged közel magához könnyen és ez igazolást is nyert. Ennek a borzalmas eseménynek a következtében még több bonyodalom és esemény szálai szövődnek a történetbe.

Szerintem szívszorítóan szép és megható könyv a Másodvirágzás, emberi életekről, halálokról, emlékekről, emlékezésről,  gyászfeldolgozásról, barátságokról, szerelmekről, szeretetről, gondoskodásról és újrakezdésről. 

 

Lassan csordogáló történet, melyben nem az izgalmak játszanak szerepet, bár feszültségből akad azért helyenként. Borzasztóan szerettem a humort, ami bármilyen furcsának is hangzik, átszőtte ezt a történetet, a szereplőket, a hangulatot, az írásmódot, mindent. Kedvencem lett ez a könyv, nagyon jó szívvel ajánlom azoknak, akik szeretnek elmélyedni az emberi lelkek rejtelmeiben, ugyanakkor szívesen olvasnak arról, hogy mindenben lehet találni szépet és örülnek az apró szépségeknek, a napsütésnek, a virágoknak, a jó barátoknak, a gondoskodásnak, az emberek közötti kapcsolódásoknak. 

Bea

"Szoktam magamban beszélni. Beszélgetek a halottakkal, a macskákkal, a gyíkokkal, a virágokkal, Istennel (vele nem mindig kedvesen). Magammal. Kérdéseket teszek fel magamnak. Vitatkozom  magammal. Lelket öntök magamba."

*****

"Bizonyos könyvek ugyanúgy vonzanak minket, mint az emberek. Miért? Megtetszik egy borító, akárcsak egy tekintet, egy ismerős hang, amit valahol már hallottunk, egy hang, ami eltérít, amire felkapjuk a fejünket, amire valamiért odafigyelünk, és ami talán az egész életünket megváltoztatja. Hogy van ez?"

*****

Hiszem, hogy amikor egy katica a kezemre száll,

rajta keresztül egy bolyongó lélek üzen nekem. 

*****

"És arra jöttem rá, hogy az igazi nyaralás az, amikor napokig nem húz cipőt az ember."