Axel Brauns: Cifraárnyak és denevérek

Élet egy másik világban

Miért van az év elejének és a végének saját neve? Az év közepének miért nincs saját neve? Vannak könnyű kérdések és vannak nehéz kérdések. Egyesek hagyják, hogy gyorsan megválaszolják őket, mások kissé több időt igényelnek.

Azt gondolom magamról, hogy egy Cifraárny vagyok. Remélem, Axel is úgy gondolná, mert nagyon szeretném, ha tényleg az volnék. Ez a könyv egy különleges írás az autizmus témáról, mégpedig azért, mert a szerző maga is autizmussal élő személy. Belebújhatunk a bőrébe, megpróbálhatjuk megérteni a gondolatait,  a tetteit, ami azért is nehéz, mert ő sem ért sokszor semmit az őt körülvevő világból. És nem érti, hogy miért nem. Miért nem ért szavakat, miért csak zörömbök vannak a fejében.

Axel Brauns bevezet bennünket a maga világába. Rendkívül jól, irodalmi stílusban írja le, mi zajlott kicsi korától a fejében, milyen nehéz volt megértenie a vele és körülötte élő embereket. Olvasóként nehéz volt értelmeznem a könyv első részét, mert nagyjából éppen annyit értettem a világból, mint a kis Axel, aki a maga alkotta világában jól érezte magát és ha nem háborgatta senki, akkor egész jól elvolt a fényekkel, a homokkal, a takaróval, az utcanevekkel. 

Nem egyből szoktam meg a könyv stílusát, de az első perctől fogva imádtam. Axel kétéves korától vezet be bennünket a gondolataiba, amit talán szokatlannak találhatunk, de aspergeresként elképzelhető, hogy valóban fel tudja idézni a kétéves gyermek emlékeit is. Egy olyan világba láthatunk bele, amit eddig próbáltunk elképzelni. Engem nagyon érdekeltek mindig is az autizmusról szóló könyvek, a Cifraárnyak és denevéreket egy igazi kuriózumnak tartom, mert most valóban és igazán úgy éreztem, hogy autista főhősünk szemével és gondolataival próbálom felfogni a körülötte lévő világot. Alig értettem belőle valamit, ijesztő volt, hogy miért nem értem, miért kell különböző emberekhez mennem, miért kell olyan helyekre járnom, ahová nem feltétlenül szeretnék.

A könyv címe az Axel által meghatározott kétféle embertípusra utal, a cifraárnyak azok az emberek, akik jóindulattal, barátsággal tekintenek rá, lehetőséget adnak neki, hogy tudjon kapcsolódni hozzájuk, csendesek és nyugodtak. A denevéreknek a hangos, csapkodó embereket nevezte el, akik csúfolják, kinevetik és nem is próbálják megérteni, nem jó érzéseket érez a közelükben. 

Ez amúgy nem tudom, hogy megállja-e a helyét, mert látszólag érzelmek nélkül éli az életét, emberekhez nem ragaszkodik nagyon, pl a szüleihez. Borzhoz és Hahához sem fűzik látványos érzelmek, de mégis cifraárnyak ők, akik nem viselkednek hangosan és nem érzi magát kényelmetlenül a társaságukban.

Vannak dolgok, amiket a végére sem tudunk meg, pl. hogy miért nevezte az édesapját Borznak, és az édesanyját Hahának, a testvérét pedig Honcsinak. A könyv is hirtelen ért véget, örömmel olvasnék egy folytatást, mi lett Axel sorsa, hogyan boldogul a felnőtt világban. Bár ha visszalapozok az első oldalakra, akkor megtudom, hogyan boldogul a könyv írásakor és mennyire tudta megérteni az átlagos emberek világát, szavait és mondanivalóját. 

Szívszorító és megható, nagyon szépen megírt könyv, nagyon meghatott a kisfiú Axel útkeresése, mintha egy labirintusban élné a napjait, próbálja megfejteni az abban eldugott rejtvényeket, miért ilyen az egyik ember és miért olyan a másik. Miért nem látja az arcukat, miért nem érti a beszédüket? Más szemmel látja a dolgokat, mint a többi ember és sokszor nem is szemmel érzékeli, hanem a tapintás, az elrejtőzés, a simogatás sokkal fontosabb számára, mint hogy mit lát.

A homokozó és a gőzhenger, a telefonkönyvek és a szótárak olyan örömet okoznak neki, no meg a haccsog, amit más nem érthet és úgy tűnik nem is ért meg. 

Axel leérettségizett, egyetemet végzett, ma már önállóan élő fiatalember, akinek talán nem ez volt az utolsó könyve, és elmeséli majd egyszer, hogyan sikerült megértenie a cifraárnyak és denevérek világát, mennyivel könnyebb vagy nehezebb az élete így, hogy most már jobban érti őket, mint gyermekként.

Az egyik, ha nem a legjobb könyv, amit autizmus témában az utóbbi időkben olvastam.

Bea

"Hogyan tanuljuk meg, hogy észrevegyünk embereket, ha nem vesszük észre őket?"

*****

"Egyes autisták csöndben, magukba fordulva élik napjaikat,
mások folytonos dühöngéssel, mert náluk a világ a fejükön száguld keresztül."