Shelby Van Pelt: A boldogságnak nyolc karja van

Még csak március közepe van, de abban biztos vagyok, hogy nálam ez a könyv már ott van a top 3-ban ebben az évben. 

A polip  fejezetével kezdődött a történet, amelynek címe:  A fogságom 1299. napja, és ebben szépen bemutatkozott a Sowell Bay-i akvárium egyik látványossága, Marcellus, az óriáspolip.

Elmondta, hogy egy óriáspolip életének hossza négy év, azaz ezernégyszázhatvan nap. Ami azt jelenti, hogy már nincs túl sok hátra az életéből. Egészen fiatalon került az akvárium tartályába, élete nagy részét ott élte le és ott is fog meghalni. 

Először olyan meseszerűnek tűnt az egész, és nem is voltam benne biztos, hogy most tényleg egy polip történetéről szeretnék olvasni egy egész könyvön keresztül?

Most nem vágytam tengeri mesére, de ennek ellenére olvastam tovább a polip bemutatkozását. És elkapott valami szomorúság, reménytelenség, ahogy Marcellus bemutatkozott és már eszem ágában sem volt letenni a könyvet. Rövid időn belül kiderült, hogy még kevés is az az idő, amennyit Marcellus jelen van a történetben. 

Ezután Továt ismertem meg. Tova Sullivan egy idős asszony, aki a Sowell Bay-i akváriumban takarít esténként,  és nem azért, mert szüksége lett volna a pénzre, hanem inkább azért, mert ott legalább nincs egyedül, hasznosnak érzi magát és addig sem gondol az őt ért tragédiára, amit több, mint harminc éve próbál feldolgozni, szeretett fia, Erik elvesztését, meglehetősen furcsa körülmények között. Míg az akváriumban van, szeretettel üdvözli az akvárium lakóit, mindegyikhez van egy-két kedves szava, éppúgy köszön a naphalaknak, a japán tengeripókoknak és a skorpióhalaknak, mint az ijesztő farkasangolnáknak. 

Legnagyobb kedvence azonban Marcellus, az óriáspolip, akiről egy este kiderül, hogy el tudja hagyni az akváriumot és időnként az irodákban valamint az akvárium látogatóknak fenntartott részében tesz egy-egy kis kirándulást. Így ismerkednek meg közelebbről is Továval, amely eseményt az asszony kincsként és titokként őrzi. Megmagyarázhatatlan érzelmek szövődnek kettejük között, amit leginkább barátságnak és szeretetnek lehet nevezni.

Bár elsőre ez furcsának tűnik, de egyre többet olvasva a polipról és Marcellus gondolatairól, már nem is annyira lehetetlen. Egy napon azonban Tova leesik egy székről, a lába kificamodik, így betegszabadságra kerül.

És ekkor kerül a képbe Cameron, a 30 éves fiatalember, aki a fejébe veszi, hogy megkeresi az édesapját. A fiút nagynénje nevelte fel, mert drogos édesanyja még gyerekkorában eltűnt az életéből, csak néhány ékszer és egy fénykép maradt utána, ami alapján a fiú  rögeszmésen hisz abban, hogy apja a Sowell Bay-i gazdag ingatlanos szakember, ezért útnak indul, hogy családot találjon magának, és pénzt kérjen az apjától az elmúlt harminc év elmulasztásáért.

Megismerkedik Továval, Marcellussal, és más nagyon szerethető szereplőkkel, miközben munkát talál, hogy bizonyos tartozását törleszteni tudja nagynénje felé.  

A hétköznapi események közben, vagy talán Marcellus miatt mégsem mondhatók hétköznapinak egyáltalán, megismerjük még jobban a szereplőinket, szemtanúi lehetünk, hogy ők miként ismerkednek egymással és hogyan sikerül kinyílniuk, barátságokat kötniük. Részesei lehetünk Tova életének, a barátnőivel való találkozásainak és élete nehézségeinek is. Nagyon szerettem ezt az idős hölgyet, iszonyú erősen tartotta magát végig az életében, fia elvesztése, majd férje halála után is. 

Kíváncsian figyeltem Cameron útkeresését, illetve az apja utáni kutatását és új kapcsolatainak megszületését és kialakulását. 

Leginkább azonban Tova és Marcellus kapcsolatát imádtam, fantasztikus volt, ahogyan kapcsolatba kerültek, ahogyan gondoltak egymásra és bár az elején azt írtam, hogy meseszerűnek tűnt, a könyv végén azt gondoltam, hogy egy gyönyörűségesen szép történet, tele szeretettel, barátsággal, emlékekkel, reménnyel és újrakezdéssel.

Bea

"Az emberi beszéd nagy része ostobaság, de talán a legnevetségesebb a sok butaság között,
ami kijön a szájukon, hogy hajlamosak dicsőíteni a saját butaságukat."

*****

"Egyes embereknek szükségük van a kihívásokra, a saját érdekükben."

*****

"Jeanne néni mindig azt mondta, ha a reggeled szarul indul,
akkor a legjobb, ha visszafekszel az ágyba, és újrakezded."

*****

Nekem úgy tűnik, hogy az emberi faj legalapvetőbb jellemzője az,
hogy csapnivaló a kommunikációs képességük. Nem mintha bármilyen
másik faj jobb lenne ebben, de még egy hering is képes megmondani, 
hogy a következő pillanatban merre fog fordulni a halraj,
amelybe tartozik,és annak megfelelően cselekedni.
Az emberek miért nem képesek felhasználni a több millió szavukat arra,
hogy egyszerűen elmondják egymásnak, mire vágynak?