Tapodi Brigitta: Amit örökül kapsz

Nagyon sok gondolat kavarog bennem azt illetően, hogy mivel kezdjem ezt a bejegyzést. Azzal, hogy bizony az én családomban is többször megfogalmazódott az elindulás gondolata, végül mentünk is, meg nem is, maradtunk is meg nem is? Mert attól, hogy az országban maradtunk, még a szülőhelyünkről elköltöztünk, és így, ha kicsiben is, de megtapasztalhatjuk, hogy milyen idegennek, szülőhelytől elszakítottnak lenni. 

Vagy kezdjem azzal, hogy mennyire sajnálom, hogy nem voltam elég felnőtt, vagy érett, vagy egyszerűen nem gondoltam arra, hogy jobban kifaggassam nagyszüleimet az életükről, a gyerekkorukról, az általuk megélt tragédiákról, örömökről és szépségekről, boldogságról, munkáról, születésekről, halálokról, családi kapcsolatokról, esetleg titkokról, amíg még megtehettem volna?

Vagy azzal, hogy imádok emlékezni a nagyszüleim történeteire, az édesanyám és nagybátyám, és más idősebb családtagok által elmesélt élettörténetekre és pillanatokra, ugyanakkor fájdalmasak is ezek a történetek, mert sokan már nincsenek velünk a szereplői közül, már csak az emlékeinkben és régi fényképeken élnek. 

Ezeket a gondolatokat, emlékeket kavarta fel bennem Tapodi Brigitta könyve. A regény olvasása közben egyszerre járunk jelenben és múltban, valamint ott pislákol a jövő ígérete és reménye is. A könyv egy család története, melyek örökül maradt tárgyakon át idéződnek fel, kelnek életre és kapja meg a következő nemzedék, hogy ők óvják, őrizzék tovább. A tárgyakat és a történeteket is. A gyógyító történeteket, melyek segítségével helyre kerülhetnek az ember lelkében és szívében az addig eltemetett fájdalmak, a megbánások és a tévútra ment dolgok. 

Réka és az idősek otthonában élő édesapja kapcsolata alakulásának lehetünk szemtanúi ebben a könyvben. Attila bácsinak el kellett hagynia Hargita megyei, Atyha-i otthonát, lánya Réka Visegrádra, az idősek otthonába költöztette édesapját, hogy gyenge egészsége és erősödő demenciája miatt állandó felügyelet alatt legyen. Réka a 90-es évek elején hagyta el szülőhelyét, a romániai forradalom utáni kilátástalan helyzetben váltott hazát, hátrahagyva szüleit, hogy megkezdje saját életét szabadon és korlátozások nélkül. 

A történet idején már saját családja, férje és gyermekei vannak, szeretett foglalkozása, hivatása, boldognak érzi magát, de a múlt fájdalmai nem hagyják nyugodni, édesapját meglátva mindig elönti a lelkiismeretfurdalás, a szomorúság, a harag, kínozza édesanyja hiánya, életének megoldatlan és lezáratlan fejezetei. 

A történet alapötletét egy emlékdoboz adta Tapodi Brigittának, ami egy olyan tárgy, amiben kedves, fontos, sorsdöntő emlékeket lehet megőrizni, hogy időnként kézbe vegyük őket és felidézzük a hozzájuk kapcsolódó emlékeket. Réka történetében az emlékdoboz édesanyja kendője volt, amibe több olyan tárgy is bele volt tekerve, ami fontos volt, ami édesapját szépen, lassan emlékezésre, mesélésre késztette. Ezek a mesék pedig lassan lebontották azokat a falakat, amiket Réka és Attila bácsi maga köré épített. Réka történeteket és emlékeket kapott, fontos, szép gondolatokat, amelyek segítették lelkének megnyugvását. 

A történet másik szála Réka gyermekeit mutatta be, lánya, Emese és egy erős, kitartó fiatalember, Kristóf románcát, valamint azt a különleges kapcsolatot, ami kisfiát Áront a nagyapjához fűzte. Férje, Gergő mindvégig szeretettel és odaadóan támogatta a lelki gyógyulás útján. 

Egy nagyon szeretetteljes családi kapcsolatról olvashatunk, finom és puha érzésekről és gondolatokról, melyek úgy burkolnak bennünket körbe, mint a könyvbéli édesanya, Kincső szép, színes kendője. Egymásra találásokról a szavak, történetek, tárgyak segítségével, az emlékezés fontosságáról és történelmi pillanatokról, eseményekről. Meglátjuk, hogyan változtatja meg, hogyan töri ketté egy család életét a történelem alakulása, amikor nem tehetnek, nem tudnak magukért tenni, csak csendesen makacsul lélekben lázadni és örökké hűek maradni az elveikhez. 

Nagyon szerettem, hogy a szerző ennyire szépen, rajongva ír a szereplőket körülvevő környezetről, olyan szeretettel beszél a történet helyszíneiről, Visegrádról, Nagymarosról, Erdély szépséges tájairól, madarakról, fákról, virágokról, minden mondatán átsüt a természet szeretete.

Egy gyönyörűséges, szívhez szóló történet, melyben a szereplőkkel együtt emlékezünk mi is a saját szeretteinkre, a saját örökül kapott tárgyainkra és történeteinkre, miközben átéljük velük az adventi várakozást és az ünnep meghitt, csendes örömét. Érzelmek albuma, amelyben találunk mindenfélét, felemelő boldogságot, letaglózó, fájdalmas szomorúságot, kínzó hiányt és megelégedettséget, örömöt és békességet.

Bea

"Amit meg kell tanulni, azt nem lehet halogatni.
Amit meg kell érteni,  azt pedig előbb vagy utóbb, de meg kell érteni.
S akit el kell fogadni, azt végül úgyis el kell fogadni."

*****

"S ahogy eme hosszas kitérő után újra elsuhant előttem a bodzavirág illata, azt éreztem, hogy anyám ismét mellettem lépked, és ott folytatjuk a beszélgetést, ahol egykor megszakadt. Csak most már a szél hangján szólalt meg, a bodzavirág illatában érzem őt, a szirmok mosolyognak rám, és a fák ágainak levelei simogatják meg az arcomat."

 *****

"Megmelengette a szívemet az ápolók lelkiismeretes munkája. Megint ez a szó: munka. Ez sokkal inkább hivatás.

Akkor és ott megértettem valamit. Az, amit mindennap végeznek, nem más, mint az emberiség egy nem kívánatos szeletének, a társadalom peremére szorult öregeknek a felemelése az emberi méltóság szintjére."

*****

"A diófát sosem magunknak ültetjük, hanem az unokáinknak!"