Emma Robinson: A férjem lánya

Ismét egy szívszorító regényre bukkantam, mely az anyaságról szól, illetve arról, hogy milyen egy olyan nő élete, aki nyíltan vállalja, hogy nem szeretne gyereket, mert soha nem érezte magát anyatípusnak és nem is érzi magában az olthatatlan vágyódást a gyermek után. 

Igen ám, de mi történik ezzel a nővel, Rebeccával, ha egy este becsenget a férje volt barátnője és azt állítja a kezét fogó négyéves gyerekről, hogy a férje kislánya. 

Rebecca és Jack öt éve házasok, elégedettek az életükkel, a munkájában és magánéletében is tökéletességre törekvő, mindent alaposan megtervező Rebecca sikeres, boldog életet tudhat magáénak és az a tény is megnyugtatja, hogy Jack sem szeretne gyereket.  

Cara ezidáig egyedül nevelte kislányát, szerény körülmények között és nem szólt sem a terhességéről, sem a kislány születéséről Jacknek, akivel a terhesség kiderültekor már szakítottak. Ezért derült égből villámcsapásként éri a gyermeket nem akaró házaspárt Cara és Sophie megjelenése. 

Mivel azonban mindketten jólelkűek és felelősségteljesek, Cara pedig láthatóan bajban van, ezért megengedik a nőnek, hogy kislányával a házukban töltse az éjszakát. Ezt az egyáltalán nem hétköznapi helyzetet nem egyszerű kezelni, Rebeccának pedig amúgy is furcsa érzései és kételyei támadnak Carát illetően. Nem tud megbízni a lányban, valami mást is érez a háttérben az apaság elismertetésén kívül.

Mindeközben rendezvényszervező cégének kicsit sem egyszerű feladatait is igyekszik ellátni, amit nem könnyít meg egy-két olyan helyzet sem, amikor a négyéves Sophie gondja az ő nyakába szakad, ezért magával kell vinnie a megbeszéléseire. 

Viszonylag hamar kiderül Cara titka is, mely szörnyű és borzalmas, és amit már Jack és Rebecca előtt sem tud tovább titkolni. Nem szeretnék erről többet írni, mert bár sejtettem, hogy valami komoly oka van annak, hogy ennyi év után megjelenik a volt pasija házában, de nem volt azonnal nyilvánvaló. 

Nagyon szerettem ezt a történetet. Rendkívül érdekes volt, ahogyan a  két nő kapcsolata alakult, sőt ahogyan az én kapcsolatom alakult velük. Eleinte egyikőjük sem volt túlzottan szimpatikus és szeretnivaló, utána pedig mindkettőjüket megszerettem és megértettem. A különböző elképzeléseiket és érzéseiket a gyereknevelést illetően, mindkettőjük kétségeit a jövőre nézve, remek karakterek voltak. Talán Jackből kapunk a legkevesebbet, de ez most nem feltétlenül róla szólt, de ő is ott volt a két nő mellett, sőt a kislány mellett is, amikor kellett. 

A szerző fantasztikusan jól mesélte el a két szemszögből ezt a történetet. Cara, az édesanya szemszögéből, és Rebecca a jövendő/lehetséges nevelőanya szemszögéből, aki sosem akart gyereket. Rebecca, a tökéletességre törekvő, mindent percre pontosan megtervező, állandóan listákat gyártó nő és Cara, a volt barátnő, a gyermekének a legjobbat akaró anya nézőpontjából. Megérintett, hogy mindkét nő gondolataiba és lelkébe ennyire mélyre hatóan betekintést nyerhettem, és az is szuper érzés volt, hogy egyikőjüket sem utáltam, hanem szépen, lassan mindkettőjüket megkedveltem. 

Szépen megírt történet, megható és szívszorító. Önzetlenség, együttérzés, szeretet, szerelem, veszteség, anyaság. Könnyes és mosolygós, lebilincselő és magával ragadó. 

"Mit tud róluk bárki, amíg nincsenek gyerekei?

Komolyan, én elolvastam minden létező, angol nyelven
írt babanevelési tanácsadót, és ennek ellenére oldalba vágott a dolog."

*****

"Hidd el, amikor a szülőségről van szó, a dolgok nem mindig olyanok, mint amilyennek látszanak. Valóban boldog vagyok. De ez nem jelenti azt, hogy nem találom nehéznek. Hogy nem gondolok vágyakozva a gyerekmentes estékre, amikor senki semmit nem akar tőlem, maximum valami fura, szellemes megjegyzést. De attól még lehetnek szabad estéi az embernek. Csak jó előre meg kell tervezni."

*****

"Egy nagyon okos ember egyszer azt mondta nekem, hogy úgy kell fogadni az életet, ahogy jön, és akkor kell megbirkózni a dolgokkal, amikor megtörténnek. Ezt valahogy úgy hívta,  hogy "úszunk a sodrással.""