Istenem, 16 éves vagyok, miért kell ilyen nyomorban tengődnöm? Az apám büszkeségébe halunk bele mindannyian. Az egy dolog, hogy elszegényedett, mert nem jól intézte a dolgait, de miért nem kér segítséget a testvéröccsétől. Ha kérne, akkor nekünk sem kellene nemes úrikisasszony létünkre nélkülöznünk. Milyen élet az, amelyben két ruhám van, egy ünneplő és egy hétköznapi? A hétköznapit már nem lehet többet foltozni, mert a folt hátán is folt van. Az ünnepit meg nem vehetem fel hétköznap. Az anyám kidolgozza a lelkét is, a két testvérhúgomról nem is beszélve. Apám nem vesz emberszámba bennünket, mert ha nem így volna, tenne valamit, nem hagyná, hogy ennyit dolgozzanak szerencsétlenek. Én még hallgassak is, megfogadott Lord Evans társalkodónőnek a lánya mellé, hogy ne unatkozzon szegény. Nem értem én ezeket a gazdag fehércselédeket, mindenük megvan, tele a szekrényük ruhákkal, gyönyörű a szobájuk, annyiféle ételt ehetnek, amennyit csak bírnak, elég kinyitni a szájukat és máris mindent megkapnak.
Anne Watton:
Emma elment. Nem sok minden változott, mert eddig is egyedül végeztem a mosást, Emma utálta, míg engem megnyugtatott. Emmának amúgy is felvitte az Isten a jódolgát, mert társalkodónő lett az Evans-házban. Csak enni és aludni járt haza. Azt hiszi, hogy én szeretem ezt a munkát, szeretek mosni. Talán van némi igazsága, mert szeretem, ahogy a ruhák tiszták, szépek és illatosak lesznek. Ahogy a szél lengeti a szárítókötélen a frissen mosott ágyneműket, ruhákat, attól szebb nincsen. Mintha pillangók szálldosnának és mindjárt útra kelnének. Közben én is nagyon sokat gondolkozom azon, hogy mivégre is vagyunk és mi lesz velünk. Lesz-e valaha férjem és gyermekeim, így, hogy apánk nem teremt lehetőséget kijutni a gödörből, a büszkesége nagyobb, mint a szeretete irántunk. Vagy ezt, mi nők, lányok nem érthetjük. Olyan jó lenne ezt megbeszélni Emmával, de valahogy sosem találtuk egymással a hangot, mintha kicsit rátarti lenne, többre tartja magát, mint bennünket. Most elment, nem tudom, mi lesz vele. És mi lesz velünk.
Lady Watton:
Emma elmegy. Mindig is éreztem, hogy nem tud megbocsátani az apjának, amiért elszegényedett nemescsalád lettünk, amiért nem kér az öccsétől segítséget. Így megfosztva a lányait attól az élettől, ami nemesi származásuknál fogva megilletné őket. Szegény kis Louise még nem ért semmit, ő csak rajong a nővéréért, és Emma is nagyon szereti őt, de a szívem szakad meg a két nagyobb lányomért. Emmát felvették társalkodónőnek az Evans-házba, a betegeskedő lányuk mellé, talán ez ad neki némi kárpótlást. Reggel utazik a családdal egy gyógyfürdő mellé, ahol kinyílik számára az élet, ahonnan félek, teljesen más Emma fog visszatérni, aki talán már nem is az én lányom lesz. De bízom Isten akaratában. Szeretem a lányaimat, szeretem a férjemet, sajnálom a férjemet, nem nehezíthetem meg még jobban a dolgát, nincs mit tenni, el kell fogadni, azt amit a sors megadatott.
Agnes Evans:
Végre-végre, visszajött Emma! Vannak furcsa dolgai, de belebetegedtem volna, ha nem jön vissza és nem tart velünk a Royal Lemington Spa-ba. Haha, ez jó vicc, mert már amúgy is beteg vagyok, hiszen azért megyünk oda. Hogy mit érzek Emma iránt? Egyrészt kedvelem, mert itt van mellettem és tudom, hogy a pénz miatt, de próbál úgy tenni, mintha szeretne szórakoztatni, szeretne felolvasni nekem, bár a sétákat a ház körül, a mezőn, az erdőben azokat tényleg szereti. Másrészt gyűlölöm, mert ő azt tehet, amit akar. Előtte az egész élet, egészséges, olyan egyszerű dolgokat megtehet, hogy esőben is sétál a réten, szaladhat, annyit ehet, amennyi belefér és valószínűleg majd férjhez megy és gyerekei is lesznek. Nekem nincsenek ilyen álmaim, a szüleim szemén látom, hogy azt remélik a nyártól, miután bemutatnak fiataluraknak, hogy férjet találnak nekem, ettől is várják egészségem jobbra fordulását, de nem én leszek az, aki mindezt átélheti. Vagy mégis? Merjek remélni? Emma barát vagy ellenség?
Bea:
Mikor leültem, hogy írjak erről a könyvről, legelőször is arra gondoltam, hogy ennek a történetnek lennie kell folytatásának. Annyira jó kis alaphelyzetet teremtett meg a szerző, hogy nagyon kíváncsi lettem, hogyan tovább. Miként alakul tovább Emma és a többiek élete. A testvérei, a családja, hogyan viszonyulnak a könyv végén történt eseményekhez, milyen új lehetőségei lesznek a lányoknak és az Evans-családnak.
A könyv nagyon hűen mutatja meg, hogy milyen esélyei voltak egy fiatal lánynak az 1800-as évek végén, és ez hogyan alakult, ha még el is szegényedett a családja. Mit tehetett és mit tett meg Emma, hogy kitörjön abból a sorsból, ami rá várt? Vajon sikerült-e neki, milyen árat fizetett azért, hogy más élet után áhítozott?
Jó volt benézni a viktoriánus Angliába, szeretem ezt a kort, és szeretem az ilyen keserédes, szépen megírt történeteket, a női sorsokról szóló írásokat, remélem egyszer majd a folytatását is olvashatom.
"Igaz barát figyelmezteti csak az embert a hiányosságaira."
******
"Soha ne fújj a parázsba, mert szikra megy a szemedbe."
*****
"Azonban tisztában voltam vele, hogy ebben a házban számomra a "nem" szó nem létezik.
Itt én csak egy bútordarab voltam, egy használati tárgy, aki fizetségért teszi, amit kérnek tőle.
Egy egyszerű társalkodónő, akinek a fő szabálya, hogy mindig tudja, mit kell tennie, és hol nem zavar."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése