Virginie Grimaldi: Ha az élet citrommal kínál

A szerző első könyvére teljesen véletlenül bukkantam a könyvtárban, és viharos sebességgel olvastam el. A másodikat, a Merci, nagyik!-at már tudatosan kölcsönöztem ki ezután, ennek a könyvnek a megjelenését pedig már nagyon vártam. Megérte várni, nem csalódtam, kedvenc lett. Mint ahogyan Virginie Grimaldi és bekerült a kedvenc szerzőim közé, akinek az új megjelenéseit nagy izgalommal és szeretettel várom majd a jövőben. 

Ha az élet citrommal kínál... Mi jut eszünkbe erről a címről? Pl. az, hogy ha az élet nem egyből édes és szuper, hanem kicsit savanykás és szomorú, akkor is próbáljunk helytállni és kihozni belőle, amit csak tudunk.

Vagy azt, hogy a savanyú is lehet jó, mert hozzáedződünk a nehézségekhez, és a későbbiekben jobban értékeljük a jó és szép dolgokat. Vagy azt, hogy megtanulunk küzdeni, hogy ne legyen az a citrom savanyú, esetleg még savanyúbb, és az idő múlásával észrevesszük, hogy nem is az, hanem friss, üde, színes. Vagy azt is beláthatjuk, hogy bennünket citrommal kínált, de mást lehet, hogy sz@rral és akkor a citrom még mindig sokkal jobb.

Egyszerűen imádtam ezt a könyvet, ha egy másik kedvenc szerzőmhöz kellene hasonlítanom Virginie Grimaldit, akkor ő a női Fredrik Backman szerintem. Azokat a hétköznapi, ismerős érzéseket mutatja meg szereplőin keresztül, amelyek mindannyiunkban ott vannak, amit bárki álélt vagy átélhet. 

Ebben a regényben megismerjük az ötvenéves Élise-t, akinek második gyermeke, Thomas is kirepült a családi fészekből, egyetemre ment és lakást bérel Párizsban, lánya már korábban elkezdte saját életét Londonban, házassága pedig sok évvel ezelőtt tönkrement, így Élise egyedül marad az üres lakásban, Bordeaux-ban. Illetve nem teljesen egyedül, mert fia kutyája, Édouard nála maradt. Élise életét a gyerekei megszületése óta a róluk való féltő gondoskodás töltötte ki, ők álltak élete középpontjában, ezért nehezen találja helyét nélkülük az életben, azt gondolja, hogy élete üres és sivár lesz, ha nem lesz, akiről gondoskodjon a jövőben. Minden róla szóló fejezet elején a gyerekeivel folytatott vicces üzenetváltásokat olvashatjuk. 

A regény másik szála a fiatal anyáról, Liliről szól, akinek idő előtt világra jön a kislánya és a koraszülött osztály intenzív részlegén ragadnak. Lili férje dolgozik, de azért mindennap ott van ő is a kórházban, látszólag együtt próbálják megélni a nehéz napokat, de a nő úgy érzi, hogy egyedül maradt a félelmeivel, a gondolataival, nem érzi férjét erős támaszának. A kórházban ragadt hasonló sorsú szülőtársaival lassan kiépül valamiféle támogató, összetartó kapcsolat, hiszen a sorsuk közös, mindannyian a koraszülött gyermekeikért aggódnak nap mint nap, és lassan az ikrek anyukájából  és Milo apukájából, Leila és Frederic lett, a közös sors olyan kapcsolatokat alakított, melyre nem is tudták, mennyire szükségük van. 

Miközben Lili nap mint nap reménykedik kislánya állapotának javulásában, megismerjük életét, a terhességét, a szüleivel való kapcsolatát és édesanyjához fűződő érzelmeit, majd a jelenét, miután hazatérhetett, és már az otthonából járhatott be nap mint nap a kislányához. A nehéz helyzetét még tovább súlyosbította, hogy anyósa és apósa szó nélkül hozzájuk költözött, mintegy segítségként, de a legnagyobb jóindulattal sem lehetett a viselkedésüket támogatásként venni. Lili férje pedig nem egy erős, határozott egyéniség és eleinte nagyon nem volt támogató a feleségével szemben. 

Élise közben próbálja felépíteni az új életét, a kolleganője rábeszélésére táncórákra jár, majd jelentkezik hivatásos ölelgetőnek egy tanfolyamra, amivel a kórházban lévő újszülött babákon tudnak segíteni. Édouard helyzetét is meg kell oldani, mert a nő úgy érzi, hogy nincs energiája és ideje egy kutyára a munkája és saját letargiája mellett. Nemhogy jobbá tenné a kutya életét, hanem csak szomorúbbá, üresebbé, ezért úgy gondolja, hogy jobb lenne neki egy szerető családnál.

Nagyszerű, különleges, színes és mégis teljesen hétköznapi karaktereket ismerünk meg ebben a történetben, a magányos szomszéd nénit, aki mindenki postaládájába hajigál minden nap valami meglepetést, a furcsa főnökasszonyt és a különc, magának való kollégát, a szabad és független tánctanárnőt, aki megmutatja Élise-nek, hogy mi lehet még fontos, érdekes és szép az életben, a babaszeretgető sorstársat, Jean-Louist, a kórház odaadó és elhivatott személyzetét no és a gyermekeit, akik a távolból is szeretik édesanyjukat és igyekeznek segíteni, hogy egyedül is megtalálja  a teljes és boldog életet. 

Ez a könyv az anyaságról szól. A nehézségeiről, a szépségeiről, az aggódásról amit anyaként egy életre megkaptunk, a gondoskodásról, a szeretetről, a felelősségről és a végén a leválásról, arról, hogy bár a gyerekek felnőnek és útjukra kell engedni őket, mégis örökké a gyerekeink maradnak. Nekünk pedig az anyaság közben sem kell elveszíteni önmagunkat, mert csak úgy lehetünk jó anyák, ha közben jó emberek maradunk, akik saját maguk boldogulásával a környezetüket és boldoggá, vidámmá teszik maguk körül. 

Szeretettel és érzelmekkel teli csodálatos könyv, a végén a szerzőtől már megszokott csavarral, amire egyáltalán nem vártam és nem számítottam, de tökéletes volt és így lett még kerekebb  még egészebb a történet. 

Szép és megható, megindító és vicces, magával ragadó és letehetetlen. 

Bea

"Sosem szenvedtem a magánytól. A lányom és a fiam elég volt nekem. Bezártam a fülem, valahányszor valaki rákezdte, hogy a gyerekeink csak egy részét képezik az életünknek, hogy nem szabad csak nekik élni, különben egyszer az üres fészekben találjuk magunkat.Velem ez nem fog előfordulni, gondoltam én."

*****

"Állítólag  ezt jelenti szülőnek lenni: hogy a gyerek érzéseit a sajátjaink elé helyezzük, mosolygunk rá, amikor sírni volna kedvünk, meghallgatjuk, hogy mi történt vele a suliban, amikor legszívesebben már aludnánk, csillámpónival játszunk, amikor nincs kedvünk semmihez, megvigasztaljuk, amikor épp haragszunk az egész világra, nyugtatgatjuk, amikor pedig üvölteni esne jól."

*****

"A boldog pillanatok nem tűnnek el azzal, hogy elmúlnak.

Valahol, mélyen bennünk örökké tartanak. Emlékeknek hívjuk őket."

*****

"Az élet ott van közvetlenül a félelem mögött.
A félelmeink csak az agyunk szüleményei, kivetítések.
Ezek a legnehezebb terhek, amelyeket cipelnünk kell, legalábbis,
amíg el nem határozzuk, hogy letesszük őket."