Tove Alsterdal: Gyökerestül kitépve

Ritkán olvasok skandináv krimiket, sőt egyáltalán krimiket is, de időnként azért a kezembe kerül egy-egy és legtöbbször jó élmény. Ez a krimi éppen ilyen volt, az a fajta, amit szeretek, nem csupán a bűntény és a nyomozás van a középpontban, hanem viszonylag alaposan megismerjük a történetben szereplő embereket is. Azért írtam, hogy viszonylag, mert volt néhány szereplő, akit szívesebben megismertem volna még jobban, de a történethez és az események megértéséhez, nyomon követéséhez végül is elég volt, amit olvasóként kaptam. 

A kisváros egyik házában holtan találják az idős Sven Hagströmöt. Méghozzá saját fia találja holtan, aki hosszú évek óta, két évtizede nem látta az apját, nem is járt szülővárosában, ugyanis fiatalkorában elkövetett, azaz bevallott egy gyilkosságot.

A fiatal, eltűnt lány, Lina Stavred meggyilkolásában vallotta magát bűnösnek, az ugyancsak fiatalkorú Olof, akinek ezután el kellett hagynia otthonát, senki nem tudta, hová tűnt, mi lett vele. Legelsőként természetesen őt gyanúsítják a gyilkossággal, főként, hogy úgy tűnt, a gyilkosság felfedezése után el akarta hagyni a helyszínt, az apja házát.

Eira Sjődin is bekapcsolódik a nyomozásba, aki nemrég költözött vissza a kisvárosba Stockholmból, hogy idős, demens édesanyját gondozza. A bűnténnyel és Olof megjelenésével felidéződnek gyermekkori emlékei, félelmei. A lány kilencéves volt, amikor a bűntény történt, ami igencsak felzaklatta a környék lakóit. Még az is felmerül benne, hogy vajon a 23 évvel azelőtt történtek úgy voltak-e, ahogy akkoriban a rendőrség kiderítette.

Olof hirtelen felindulásból kanyarodik az apja háza felé, hiszen nagyon sürgősen kellett a gyermekkori otthonát és családtagjait otthagyni, ő maga sem tudja, hogy mire vágyik, mit szeretne, miért ment az apjához. 

Lassú cselekmény, lassú nyomozás, kicsit lehúzó hangulat, és azt hiszem, nem kedveltem meg senkit a könyv szereplői közül. Talán a főszereplő Eirát egy kicsit, mert belekerült egy helyzetbe, amit az élet alakított úgy, és én sem láttam, hogy kerülhetett volna ki belőle, miként indulhatott volna tovább úgy, hogy valamiféle boldogság vagy öröm is legyen az életében. 

A regény többi szereplője sem él nagy boldogságban, mindenki életének főként a nehéz oldalát ismerjük meg, a borongós hangulat ragályos és én is az voltam végig olvasás közben. Hogy értek-e nagy meglepetések a lassúság ellenére?

Igen, értek. Az öreg Sven halála egy igazi lavinát indított el, ami végül sokfelé osztódott szét, sok kis szálnak eredhettünk nyomába Eirával és kollégáival együtt. Nagyon érdekes volt például az is, hogy a kisváros lakossága látszólag mindent tud egymásról, mindig tudják ki hová ment, mit csinált és kivel, de közben mégsem ismerik egymást, mindenkinek megvannak a maga titkai, az elrejtett múltja és akár jelene is. Ezért is halad meglehetősen lassan a nyomozás. 

Egy kis társadalomkritika, némi rendőrségi bírálat, olvasunk munkanélküliségről, magányról, rosszindulatú pletykákról, melyek életeket tehetnek tönkre és talán soha nem felejtődnek el, de a közösségi média káros hatásai is szóba kerülnek a történetben. 

A nyomozás vége, a gyilkos kiléte és okai igencsak megleptek, és a múlt és a jelen szépen összeért a történetben. Tetszett a szerző írásmódja, tetszett, hogy fokozatosan építette a feszültséget, néha pedig bedobott egy-egy gránátot is az események közé, ami akár teljesen el is térített az eredeti gondolatmenetemtől.

Bejött ez a lassúság, a tájleírások, a párbeszédek, a feszültségkeltés, a megfoghatatlan, nyugtalanító hangulat. 

Ahogy az emberi életek belecsúsztak a nyomozásba, ahogy Eira lépésről lépésre halad a gondolataiban a múlt felé és egyre világosabban látja a kislánykorában történeteket és mindezt próbálja beleilleszteni a jelenbe, a sajátjába, a városéba és a családjáéba, egy magával ragadó és izgalmas olvasmány. 

Bea

"Soha nem létezett olyan pletyka, amely magától megállt és megszűnt volna."

******

"Ha meg kell tennie valamit az embernek,
akkor meg kell találnia a végrehajtáshoz szükséges erőt."

*****

"Amitől a legjobban félünk, azt ritkán felejtjük el, észrevetted már?
Még a gyermekkori rémálmaimra is emlékszem."