Jessica Bruder: A nomádok földje

Túlélni Amerikát, avagy a boldog társadalmonkívüliség

"Vannak, akik hajléktalannak nevezik őket, de az új nomádok elutasítják ezt a címkét. Hajlékkal és közlekedési eszközzel is rendelkeznek, így másik szót találtak magukra: háztalanoknak nevezik magukat."

Ezt a könyvet már a megjelenésekor felfedeztem magamnak, nagyon kíváncsi voltam rá, és tervezem majd a filmet is megnézni. Először azt gondoltam, hogy majd azután írok róla bejegyzést, ha megnéztem, de mégsem, mert nem akarom, hogy befolyásoljon és nem akarom összehasonlítgatni sem a könyvet és a filmet. 

Egy regényt vártam, ez pedig egy dokumentarista jellegű írás volt, amit egyáltalán nem bánok így utólag. Nem egybefüggően, hanem több történeten, több emberen keresztül ismerjük meg ezt a számunkra szokatlan közösséget, akik fix otthon nélkül, lakóautókban járják Amerikát, leginkább munka miatt változtatják a helyzetüket és a lakóautókra vonatkozó szabályok miatt, szóval távol állnak attól a romantikus elképzeléstől, amit én elsőként kialakítottam róluk. 

Lehet, hogy messziről nézve gondtalan, nyugdíjas lakókocsis utazóknak tűnnek, de ők Amerikának egy olyan középosztálybeli társadalmi rétege, akik anyagilag nem bírják fenntartani a lakásukat, vagy a hitel törlesztőrészletét fizetik ki vagy a villanyszámlát, vagy gyógyszert vesznek vagy a lakbért fizetnek. Legtöbben kényszerhelyzetben hozták meg a döntésüket, hogy nomádokká válnak, azaz utolsó pénzükből vásárolnak egy lakóautót, megszabadulva így lakbértől, villanyszámlától, de nem a hitelektől és saját fenntartási költségeiktől.

Azonban a  lakóautós élet, a nomád élet sem a gondnélküliségről szól. Ezeket az embereket hajtotta valami, hogy életük több legyen a puszta fennmaradásnál, meggyőződéssel hittek abban, hogy egyszer jönni fog valami jobb, a következő találkozásnál, a következő munkahelyen, a következő emberrel. 

A könyv legnagyobb részében Linda nomád életét követhetjük nyomon, de megismerkedünk nomád barátaival is, valamint beavat bennünket családja, gyermekei, unokái problémáiba is. 

A szerző három évig gyűjtötte a könyvhöz a tapasztalatait, megismerkedett ő is Linda barátaival, más lakóautós nomádokkal, sokan elmesélték neki életüket, tapasztalataikat, vágyaikat, reményeiket. 

Megismerjük munkavállalási lehetőségeiket, a hosszú utazásaikat azért, hogy egy félévig az Amazonnál dolgozzanak, három hónapig cukorrépát takarítsanak be, majd kempingvezetői munkát vállaljanak, azért, hogy élni tudjanak és fenntartsák a lakóautóikat. 

Megmutatják hétköznapjaikat és ünnepnapjaikat, összeülnek esti tábortüzek mellett, elmesélik az év eseményeit, terveket készítenek, lehetőségekről beszélnek, a Rubber Tramp Rendezvous évi találkozójára készülnek. Sok nomád már túl van a nyugdíjkorhatáron, mégis dolgozni kényszerül, Amerikában utazva keresztül-kasul, hogy munkát találjon. 

Van köztük taxisofőr éppen úgy, mint egyetemi professzor, egykori reklámszakember és művészeti igazgató, mérnök és tanár, mindannyian olyan helyzetbe kerültek, melyben drasztikus lépésekre volt szükség. Így lettek nomádok. Vannak akik otthonaikat vagy lakhatásukat vesztették el a gazdasági válságban, mások betegség miatt vesztették el az otthonukat és megint mások az állásukat veszítették el. Ezeknek az embereknek nemcsak a jelenébe, hanem a múltjába is bepillantást nyerünk és fáj a szívünk értük.

Jessica Bruder szeretettel és éleslátással ír ezekről az emberekről, akik egyre kreatívabb módokat találnak a túlélésre. Akik igyekeznek bizakodóak és pozitívak maradni és nem elveszteni a reményt, keményen és kitartóan mennek tovább. 

Közben felnyitja az olvasók szemét arra, hogy a vállalatok hogyan zsákmányolják ki a dolgozóikat, akik leginkább a lakókocsis nomádokból tevődnek össze. Az Amazon különösen felháborító módon teszi azt, pl. lopástól tartva, nem nyitotta ki a 38 fokos rakodóhelyek kapuit, inkább mentőket állított készenlétbe a kijárathoz, akik készen álltak arra, hogy elszállítsák a hőgutát kapott dolgozókat. Idős embereket fizikailag megerőltető munkára alkalmaznak, nevetséges bérért.

Nagyon szomorú volt olvasni ezeknek az embereknek a történetét, akik azonban szívósságukkal, kitartásukkal, kreatívságukkal példát mutatnak. Ott van a szabadság érzése is ezeknek az embereknek az életében, de ez egy nagyon nehéz szabadság, melyet kemény munkával kell fenntartani. 

Nyugtalanító, felzaklató és lebilincselő olvasmány volt, nagy kíváncsisággal várom a belőle készült, 3 Oscar-díjat kapott filmet. 

Egy hónappal később:

Bár a bejegyzés elején azt mondtam, hogy nem szeretném összehasonlítani a filmet és a könyvet, most mégis elmesélem, hogy megnéztem a filmet, és nagyon örülök, hogy először a könyvet olvastam el, mert a filmet nem tartom jól építkezőnek, és ha nem szereztem volna előzőleg a könyvből információkat, akkor maradtak volna bennem nagy kérdőjelek. Így viszont azt állapítottam meg, hogy a film meglehetősen lehangolóra sikerült, a lakókocsis élet sötét oldalára helyezte a hangsúlyt, persze ha elemezzük a könyv mondanivalóját, akkor inkább sötét oldala van ennek az életformának, mint vidám. 

Véleményem szerint egyszer nézhető a film, de nem nyújtott jobb élményt, mint a könyv, sőt. Hiányérzetem volt a film végén, nem jöttek át az emberi kapcsolatok, a barátságok, a hétköznapok, inkább egy drámákkal, búcsúzásokkal és félig megmutatott eseményekkel teletűzdelt művészfilm. 

Bea

"Amikor először alszol az autódban a belvárosban, úgy érzed magad, mint aki borzalmas kudarcot vallott; mint egy hajléktalan - mesélte. - De az a legnagyszerűbb az emberekben: mindenhez hozzá bírunk szokni."

*****

"Ne próbáljon vadonatúj cipőben dolgozni! Előtte mindenképpen tapossa ki!"

*****

"A nomádok minden létező témában tudtak tippeket adni egymásnak: attól kezdve, hogyan érjék utol az embert a postai küldeményei, egészen addig, hogyan küzdjenek a magány vagy a rendőrök zalklatása ellen. Ebben a támogató közegben még a "hol tudok zuhanyozni?" kérdésre is ügyes megoldások tömege érkezett. Egyes kommentelők azt írták, érdemes csatlakozni egy nem túl flancos edzőteremhez - a Planet Fitness  hálózata népszerűnek bizonyult -, és úgy kezelni a tagságot mint belépőt számos zuhanyzóba szerte az országban. Mások a szivacsra és rengeteg babatörlőre esküdtek. Megint mások a nap fűtötte zuhanyra, ami hatalmas infúziós tasakokra emlékeztető zsákokból állt, melyek egyik oldalát feketére festették, hogy magába zárja a meleget. Voltak, akik kerti locsolóval zuhanyoztak, mások ismertek olyan mosodákat, ahol hátul fizetős zuhanyzók is voltak."