Nem is csalódtam, egy nagyon megérintő, elszomorító történet volt a Törött szárnyú angyalok, mely angyalok egy család három lánya és az édesanyjuk volt, akiket az apjuk hosszú éveken át bántalmazott. A bántalmazások akkor kezdődtek, amikor a család Indiából Amerikába települt és a családfő nem tudott beilleszkedni, kívülálló maradt az amerikai társadalomban.
A három lány közül az egyikőjük Szónijá, fotósként járja a világot, amikor édesanyja telefonja utoléri, jöjjön haza, mert az apja kómába került, kórházban fekszik. Szónijá okkal menekült el a családjától, ezért fontolóra veszi a döntést, de végül úgy határoz, hogy visszautazik testvéreihez és édesanyjához.
Miközben az apa a kórházban fekszik, lányai és felesége mindennap látogatják, feltárul előttünk a család titka, a tragédiája, aminek ők az egyedüli elszenvedői és az egyedüli tudói.
Megismerjük Szónija életét, megtudjuk, miért ment egyre távolabbra az otthonától és az apjától, a családjától, hogy milyen nehéz terhet cipel, ami egy egész családnak is nagyon sok, nemhogy neki egyedül. Lassan jutunk el a végső titokhoz, miközben azt is megtudjuk, ki mit érez az apjuk állapota miatt.
Mit érez Szónija, aki olyan messzire futott, aki nem akar kötelékeket, családot, szerelmet. Egyedül éli az életét, járja a világot elismert fotósként, miközben a szíve helyén sötétség van és a lelke is darabokban. Most pedig nap nap után benéz az apjához, hogy megtudja, mit érez az állapotával kapcsolatban, és mit fog érezni a halála után. A kórházban megismerkedik az apja orvosával, valami bontakozóban van kettejük között, de a lány ellenáll, mert ő nem ismeri a boldogságot, a szeretetet és nem hiszi, hogy valaha képes lenne őt valaki szeretni. Közben elvállal egy nagyon fontos munkát a kórházban, fotós ismeretekre tanítja az ott lévő beteg gyerekeket, akik ráébresztik sok mindenre az élet törékenységét illetően és nagyon lassan lebomlik a legfelső burok, ami meggátolja abban, hogy ne csak a fényképezőjén keresztül lássa meg az élet szépségét.
Mit érezhet Marin, aki szintén részesült az apja durvaságából, aki bármennyire is jól tanult és mindenben első volt, az apjának sosem volt elég. Marin felnőtt életében is a tökéletességre törekszik, kőkemény üzletasszony, aki annyira körbevette magát a múltat eltakaró fallal, hogy nem veszi észre, mi zajlik a saját családjában az egyetlen lányával. Marin eltervezett házasságban él, a boldogság, mint életcél eszébe sem jut. Életét örökre meghatározza az apja viselkedése és cselekedetei.
Trisá, a középső lány mindig az apjuk kedvence volt. Ő sosem kapott a verésekből, nem hogy nem verte az apja, hanem szerette, imádta, így Trisá is szerette az apját. Ezért a lelkében hatalmas ellentmondások dúlnak, mert ugyanakkor tanúja volt a testvérei ellen elkövetett agressziónak. Míg apja kórházban van, Trisá életében igen komoly magánéleti válság merül fel, aminek következtében nem menekülhet tovább a múlt emlékei elől ő sem.
És ott van Ráni, az édesanyjuk, aki tanúja volt szinte mindennek. Aki nem segített, aki nézte szótlanul az eseményeket. Gondolhatnánk, hogy így volt, de az igazság ettől sokkal árnyaltabb. Mindannyian áldozatok voltak ők, és nincs értelme azon gondolkodni, ki mennyire volt áldozat, tehetett volna-e az édesanya többet, ha igen, miért nem tette meg.
Néha a gyenge emberek kezében van a hatalom, az erő... A saját sikertelenségét, kudarcait kivetíti a családtagjaira és összetöri őket egy életre. Lebilincselő történet, néha nagyon elnehezíti és megfacsarja a szívünket, de a felcsillanó remény olyan a végén, amibe bele lehet kapaszkodni.
Bea
Törvénybe kellene iktatni valahol, valahogy, hogy a boldogság legyen
az alapértelmezett mód, ahová visszatérünk. Minden új kanyarnak,
új fordulónak egy jobb kezdethez kellene vezetnie.
Ne fény legyen az alagút végén, hanem az egész út napsütéssel legyen kikövezve.
*****
"A szeretet nevében elképesztő dolgokra képesek az emberek.
Feláldozzák idejüket, pénzüket, még önmagukat is egymásért."
******
"A történelem azonban számtalanszor bizonyította, hogy azok az események, amelyek fenekestül felforgatják az életünket, amelyek olyan mélyen lapulnak elménk legrejtettebb zugaiban, hogy elképzelni sem tudjuk őket, nemhogy félni tőlük, mindig figyelmeztetés nélkül érkeznek. Nincs iránytű, ami segítene kikerülni őket, nem szólal meg vészcsengő, ami figyelmeztetne rájuk. Ezek az események egyszerűen csak bekövetkeznek, és amikor ez megtörténik, döntenünk kell - megadjuk magunkat a fejünk felett átcsapó hullámoknak, és hagyjuk, hogy elnyeljen a feketeség, vagy küzdünk az utolsó leheletünkig, még ha közben megtelik is a tüdőnk sós vízzel."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése