Két idősíkon futó cselekményt olvashatunk a könyvben, az egyik 2009. szeptember 04-én kezdődik, a másik 1943. szeptember negyedikén, mindkét esetben Párizsban járunk. 2009-ben Caroline, a fiatal nő balesetet szenved, néhány napra kórházba kerül, ahonnan amnéziával távozik. Fogalma sincs ki lehet ő, miért él egyedül, és miért él éppen ott, ahol.
Először azt gondoltam, hogy könnyen kideríthetné a telefonjából, a leveleiből, a számláiból, de rájöttem, hogy nem is akarja kideríteni. Azt az első oldalakon megtudjuk, hogy a múlt fájdalmai miatt Párizsba menekült, afféle búvóhelynek tekinti a várost, örül annak, hogy már sokan nézik franciának. Pedig ő nem francia, de nem is amerikai. Valójában még nem áll készen a mindennapokra.
Valamennyit megérezhet Caroline ezekből a gondolatokból, mert miután hazatér a lakásába a kórházból, élvezi az új életét, azt hogy nem emlékszik semmire és senkire. A lakásától nem messze lévő Bistro Jeanty kávézóban olyan embereket talál, akik emlékeznek a reggelizési szokásaira és ugyancsak meglepi őket a viselkedésével és a választásaival.
A történet múltbéli szála Céline-ről szól, aki szintén Párizsban lakik az édesapjával és a kislányával. Férje egy balesetben évekkel ezelőtt elhunyt. Édesapjával virágboltot üzemeltetnek, miközben a város náci megszállás alatt áll. Egyik legnagyobb vevőjük Madame Jeanty, a Bistro Jeanty tulajdonosa. Luc pedig Madame Jeanty fia és gyengéd érzelmeket táplál Celine iránt.
Innen indul ez a csodálatos történet, melyben felváltva olvashatjuk a két nő történetét, és hamarosan megértjük, mi az a kapocs, ami összeköti kettőjüket. Sarah Jio nagyon jól adagolja a feszültségeket, amikor Caroline történetét olvasom, azért izgulok, hogy a fel-felmerülő emlékképek segítsenek már neki, hogy kiderüljön, ki ő, amikor pedig Céline Párizsában járok, akkor a szívem szakad meg az ott történtek miatt. Céline édesapjának édesanyja félig zsidó volt, és bár ők már átkeresztelkedtek, a náci kegyetlenségek őket is utolérték és hamarosan olyan helyzetben találták magukat, aminek elviseléséhez hatalmas lelkierő kellett. Céline mindent elsöprő erejű anyai érzelmei segítettek abban, hogy kislánya Cosi mellette maradhasson, és a rémségek közepette is igyekezett megvédeni őt.
Nagyszerű párhuzamokat fedeztem fel a két történetben, a jelen sok szállal kapcsolódott a múlthoz, a legnagyobb kapocs az volt, amikor Caroline megtalálta a lakásában Céline Luc-hoz írt leveleit.
Nagyon szépen megírt történet, Párizst nagyon éreztem, mintha ott lettem volna, olyan érzékletesen és láthatóan írta le a szerző. A jelen és a múlt Párizsát is.
Ez a könyv a túlélés könyve. A váltakozó fejezetekben mindkét nő megtalálja magában a belső erőt, hogy reményt találjon a túléléshez, bátorságot a jövőhöz, megbocsásson, éljen, fényt találjon a sötétségben.
Szívet összetörő, ugyanakkor megmelengető történet is, mert olyan jól értek össze a történet, a jelen és a múlt szálai, hogy a felkavaró események ellenére mégis adtak valamiféle megnyugvást és nagyon örültem, hogy rátaláltam erre a könyvre.
Bea
"Erősek vagyunk, és éljük tovább a mindennapjainkat - iskolába küldjük a gyerekeinket, dúdolgatva biciklizünk, kenyeret sütünk, zongorázunk, virágcsokrokat állítunk össze, és hazaérünk a kijárási tilalom előtt -, de mégis van ebben valami álságos, hiszen közben a szemünk láttára zúzzák szét emberek életét. Van-e jogunk tovább élni, amikor másoknak ez nem adatik meg?"
*****
"Holnap reggel felkelünk, reggelit készítünk, mint bármikor máskor abban a reményben, hogy felkelhetünk és reggelit készíthetünk a következő és a rákövetkező napon is. Mindaddig, míg ez a rémálom remélhetőleg véget nem ér. Ez az egyetlen kívánságom."
*****
"Mindenkinek megvan a maga oka, amiért így vagy úgy viselkedik."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése