Naszvadi Judith-ot interjúkötetei kapcsán ismertem meg, olvastam őket és írtam is róluk a blogon, amelyeket IDE és IDE kattintva ti is elolvashattok. Szerzői facebook oldalát követve, csodaszép írásokra találok mindig, melyek hol könnyeket csalnak a szemembe, hol megmosolyogtatnak, hol emlékezésre késztetnek, tele vannak olyan érzelmekkel, amelyek mindannyiunkban ott vannak, talán igyekszünk is elnyomni, nem engedni ki őket magunkból, de Judit írásai és versei megteszik ezt helyettünk. Felszabadítanak és utat engednek az érzelmeknek.
Nagyon szeretem Judit stílusában az egyszerűséget, az érthetőséget, nem szoktam gondolkodni azon, hogy mit akar a költő mondani ezzel a verssel vagy novellával, mert egyszerűen megszólít, olyan, mintha nekem, rólam, rólunk írta volna. A saját érzéseinket, bánatainkat, szeretésünket, szeretetünket, emlékeinket fedezzük fel az írásaiban.
Mint ahogyan a Mélyről című kötetben is. Ez a könyv egy igazi gyöngyszem, nem csak a léleknek szól, hanem a szemnek és a fejnek is ad elmerülni valót. Kőrösi Papp Kálmán képei és Judit írásai fantasztikus elegyet alkotnak. Imádom a kötetben szereplő képeket, több estés program volt a családommal a képekbe feledkezés és nagyon különös, vidám és érdekes élmény volt, hogy mindannyian mást láttunk bele ezekbe a festményekbe.
A képek a festőművész Kozmikus analógiák sorozatának darabjai, és egytől egyig "elviszik az agyadat"- ahogy az egyik családtagom mondaná. Nagyon izgalmas élmény volt, hogy miként szólított meg bennünket egy-egy kép, ki mit vetített rá az életéből és mit mondott neki a festmény, milyen húrokat pengetett meg benne. És éppen ezért Judit novelláit is körbeölelték és bebugyolálták, mintegy megvigasztalva a kis Jucikát, akinek gyermekkorába tekinthetünk be. Nem egybefüggően olvashatunk, hanem inkább kaleidoszkópszerűen áll össze ez a soroksári történet, amit a kis Juci édesanyjával és nagyapjával megélt.
A lepukkant házban, az önkényes lakásfoglalók után, akik mindent magukkal vittek és miután elköltöztek is félelemben tartották a családot. A beteg nagyapával, aki néha, tiszta pillanataiban még emlékezett, de néha diákigazolványt kellett neki felmutatni, hogy elhiggye, az unokájával beszél. A sokat dolgozó, az élet megpróbáltatásait keményen viselő édesanyával, aki jobb pillanataiban szeretett rajzolni, énekelni, táncolni, de a kis Juci ezt már csak az anya elbeszéléseiből ismeri, ő nem ilyennek látja az édesanyját.
Ő egy keményen dolgozó nőnek ismerte, aki álmot fejtett, ezoterikus könyveket olvasott és jóslatok mentén élte az életét. Magányos nőnek, akinek csak akkor telt meg a tekintete élettel, ha a múltról beszélhetett. Akihez hozzá lehetett bújni esténként, érezni a szeretetét, akinek nem ment a rendszeres főzés, aki hol boldog volt, hol meg nem.
Ilyen dolgokról szól ez a könyv, emlékekről, amelyek fájóak és szeretettel teliek. Amelyek felidézik a sajátjainkat. Azokat is, amiket jól eltemettünk magunkban és ritkán gondolunk rájuk, mert fájnak és már soha vissza nem hozhatóak. Ez a könyv felhozza őket, mélyről, és szelíden figyelmeztet, hogy a fájó emlékek is hozzánk tartoznak, és ezek az emberek, azok a régi házak, régi utcák, régi események addig élnek, míg emlékezünk rájuk.
A soroksári történet nagyjából egy év krónikája Judit gyermekkorának, a kilencvenes évekből. Őszinte, gyermeki lélekkel olvashatunk súlyos dolgokról, emberi sorsokról, a könyv hangulata magával ragad, a festmények elvarázsolnak, fantasztikus élmény volt olvasni.
Miközben olvastam a könyvet, rengeteg emlék tolult fel bennem, szépek és kevésbé jók egyaránt. És elgondolkoztam rajta, hogy úgy igazán mindig csak a szépekről, a jókról, a kellemes érzéseket keltőkről beszélek. A nem jó és nem szép élményeket, emlékeket elhallgatom, elfojtom valahová mélyre, nem beszélek róluk és nem is gondolok rájuk. Nagy bátorságra vall, hogy Judit nem válogat, nem szépít, kiengedi őket magából és megmutatja nekünk. Köszönöm.
Bea
"Már egészen kislány koromban elhatároztam, mi leszek, ha meghalok. Szívemben ringó várakozással gondoltam arra a pillanatra, amikor végre szél lehetek és végignyargalok majd a szabad mezőkön, belegabalyodok a száradó ruhák tengerébe és szanaszét fújom a fullasztó szmogot."
*****
"Anyával aztán megérkezett a napsugár. Elébe szaladtam. Gyanús és idegen volt számomra minden olyan idő, amit egymástól külön töltöttünk. Anya úgy volt természetes, hogy kézen fogva vezetett magával mindenhova. Ha fáradt voltam, ha hideg volt, ha féltem, a kezemet szorító keze volt a biztonság."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése