Anna Woltz: Alaska
Nem vagy egyedül
Anna Woltz összes könyvét olvastam eddig, és egy olyan szerző lett ő nekem, akinek szívesen és tétovázás nélkül olvasom el a friss megjelenésű könyveit a jövőben is, mert eddig az összes könyve nyújtott valami pluszt, elgondolkodtatott és fontos témákról szólt.
Ifjúsági könyveket ír és nagyon sajnálom, hogy sokan nem olvasnak ifjúsági irodalmat, pedig nagyon sokszor találkozom olyan történettel, olyan stílussal, ami egy felnőtt embert is elszórakoztatna, elgondolkodtatna és nem utolsósorban segítségére lehetne családja ifjabb tagjainak a megértésében is. Én nagy ifjúsági irodalom rajongó vagyok és mindenkinek csak javasolni tudom, hogy olvasson ifjúsági könyveket életkortól függetlenül.
Anna Woltz ismét egy olyan témához nyúlt, amiről beszélni kell és mégis olyan keveset olvasunk róla. Ebben a könyvben két olyan fontos téma is jelen van, amit csak akkor tudunk helyesen kezelni, akkor tudunk az érintettek segítségére lenni, ha olvasunk és beszélünk róla.
Az Alaska főszereplői Sven és Parker, első évesek a 6 osztályos gimnáziumban, tehát 13 évesek. Sven epilepsziás, Parkert pedig egy nagy trauma érte nyáron, egy közeli családtagját érintő betöréses rablás szemtanúja lett, ezért szorong, fél az emberektől és mindenkiben az elkövetőt látja. Alaska Parker kutyája volt, majd Svené lett. Ez a könyv fülszövegében is benne van, rögtön a történet elején kiderül, tehát nem spoiler és egyébként sem ezen van a hangsúlya ennek a megindító regénynek.
Egy valóságban is teljesen elképzelhető élethelyzetben vannak mind a ketten, osztálytársak lettek, kapcsolatuk nem indul valami jól. Nem veszik észre, hogy mennyire passzolnak egymáshoz, mennyire támaszai lehetnének egymásnak, de szépen lassan fordul a kocka, és miközben Sven és Parker egyre közelebb kerül egymáshoz, rájönnek, hogy jobb vállalni önmagukat, és könnyebb ezt megtenni, ha őszinte vagy és egy igaz barát áll melletted.
Önbizalmat ad és példát mutat ez a könyv, felhívja a figyelmet az epilepsziára, beszél arról, hogy éli meg egy érintett fiatal és hogy élik meg az osztálytársak, az idegen emberek. Megtudjuk Sven történetén keresztül, mit lehet olyan esetben tenni, ha szemtanúi vagyunk valaki rohamának, rosszullétének. Semmiképpen nem bámulni, mint valami látványosságot, vagy otthagyni, elfordulni tőle.
Parker traumája és szorongása pedig arra mutat rá, hogy nagyon komolyan kell venni, ha valakit trauma ér és nem mer beszélni róla, nem meri élni az addigi életét, magába fordul, akkor nagyon sokat jelent egy barát, egy családtag támogatása, az, hogy valakiben megbízhat és számíthat valakire.
Alaskának is nagy szerep jut a könyvben természetesen, sokszor meghatottan pislogtam a könnyektől.
Ez a regény könnyed és mégis komoly. Szórakoztató és elgondolkodtató. Segítő és informatív. Megindító és érzelmekkel teli.
Fantasztikus ennek a történetnek az üzenete, olvassátok minél többen. Ismét egy olyan könyv, ami remek "kötelező" olvasmány lehetne.
"(...) milyen jó, hogy nem emlékszem a születésemre. Az ember egyszer csak ott fekszik, teljesen meztelenül egy rakás vadidegen előtt. Minden totál ismeretlen: az arcok, a kezek, az orrszőrök. Nem csoda, hogy az újszülöttek annyira sírnak."
*****
Erna Sassen: Egy indián, mint te meg én
Míg az Alaska alsó korhatára 12 év, ezt a könyvet 7-12 év közötti olvasóknak ajánlja a kiadó, de akármit is mondanak, én azt mondom, hogy itt sincs felső korhatár, olvassák bátran a felnőttek, szülők, nagyszülők is.
Ennek a történetnek a főszereplője Boaz, az álmodozó, barátok nélküli, magányos fiú, aki rajong az indiánokért, gyűjti a madártollakat, mert az indiánoknak is nagyon fontosak a madártollak, különös jelentőséggel bírnak. Egyik nap megérkezik az osztályába Aisha, aki egy indián lány.
Aisha nem beszél hollandul, ám Boaznak ez nem számít, rajzokkal és testbeszéddel kommunikálnak egymással. Úgy alakul, hogy együtt dolgoznak egy iskolai projecten és lassan barátság szövődik közöttük. Majd Aisháról kiderül, hogy nem indián, hanem Szíriából menekült el a családjával, de ez Boaz érzelmein és barátságán semmit nem változtat.
A könyvben mindent Boaz szemszögéből, az ő gondolatain keresztül látunk, amely néha nagyon érett és okos, néha pedig gyerekesen naiv. Fantasztikus, ahogyan bepillanthatunk az érzékeny fiú fejébe és megértjük, mennyire fontos számára a barátság és mennyire visszafogja és boldogtalanná teszi az egyedüllét.
Sok téma épül be ebbe a könyvbe, a magány, a menekültkérdés, a tehetség, a barátság, családi kapcsolatok és szerepek. Informatív és szeretetteli történet. Gondolkodásra késztet és érzékenyít. Arra pedig nem csak a gyerekeknek volna szükségük.
Az illusztrációk csodaszépek és a könyv színvilága is nagyon magával ragadó. Az illusztrátort egyértelműen az indiánok törzsi művészete ihlette, illik a könyv témájához, tökéletesen kiegészíti azt.
Bea
"Ha legközelebb világgá megyek, viszek magammal egy csomó kenyeret
és vastag dzsekit veszek fel, gondolja Boaz. Ezt nem szabad elfelejteni."
*****
"Ha félsz, tegyél úgy, mintha gondoskodnod kellene valakiről,
aki még nálad is jobban fél."
*****
"Hát igen, egy kicsit ez a nagymamák hátránya: nincs mindig kedvük focizni a téren
vagy dzsúdózni a kertben. A hajléktalanokkal végzett önkéntes munka után
a legszívesebben csak üldögélnek a kanapén és olvasgatnak."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése