Tapodi Brigitta: Szárhegy öröksége

"Lehetséges, hogy az érzések, a félelmek, a vágyak az évszázadok folyamán egy jottányit sem változnak? Nők, férfiak, testvérek, apák, anyák, gyermekek ugyanazokat a fájdalmakat és örömöket élik át? Mindenki küzd a saját sorsával. De létezik-e olyan, hogy a sors fonala generációkon keresztül hasonlóan gombolyodik? Lehetséges volna, hogy amit dédanyáik, nagyanyáik, anyáik megéltek, azok továbbélnek a gyermekeikben, unokáikban?"

Tapodi Brigitta könyvében két olyan dolog van, amivel már alapból nyert ügye van nálam.

Az egyik a múltnak a kutatása, mindig elérzékenyülök a saját családi fotóalbumunk lapozgatásakor a régi fotók láttán, ahol nagymamák, déd- és üknagymamák fogják unokáik kezét vagy állnak komolyan a fényképezőgép kamerájába nézve, mosolygós vagy éppen szomorú fiatal lányok ünneplőben vagy az otthoni mindennapi ruhájukban, fiatal férfiak a legszebb öltönyükben, vagy feltűrt ingujjban egy motor mellett pózolva, vagy egy gitárral a hátukon, igézőn néznek a kamerába.

Annyira jó volna tudni, mit gondoltak, mikor a képet készítették róluk, vagy hogyan készültek a fotózásra, mit csináltak utána, vagy másnap, és mi történt velük a következő fotóig, amit készítettek róluk.  Mennyire jó lenne, ha egy-egy napló, vagy levelezés ránk maradt volna tőlük.

A másik az tulajdonképpen a helyszín, amivel a Brigitta nagyon rabul ejtett. Ez pedig Erdély, amiről, bár csak egyszer jártam még ott, de ódákat tudnék zengeni. A vendégszerető, csupaszív, egyszerű emberek, a békés, nyugalmas, gyönyörű falucskák, és az elmondhatatlanul szépséges tájak. Aki nem járt még ott, mindenképpen menjen el. Mondjuk, utána mindig vissza fog vágyni. 

Most jut eszembe, van még egy harmadik tényező is a regényben, amiért nagyon közel éreztem magamhoz. Az pedig Dan és a zenekara, akik szintén Erdélybe utaznak a főszereplő Julival együtt. Mivel egy zenekarral élek tulajdonképpen én is együtt, nagyon élveztem a regénybeli zenekar társaságát és néhány megnyilvánulásuk ugyancsak ismerős volt. 

A regény középpontjában Juli, a fiatal lány áll, aki külföldi diákok programszervezőjeként dolgozik egy egyetemen, elvarázsolt, állatimádó kolleganője és egy undok főnökasszony mellett, főnökasszonyától eltekintve, szereti a munkáját, napjai viszonylag egyformán telnek, az életében csak a felügyelt diákok okoznak néha váratlan és szokatlan eseményeket, mígnem szeretett nagymamája halála után titokzatos, régi levelek kerülnek elő. Juli rádöbben, hogy a nagyijának volt egy titkos, a család által nem ismert életszakasza, amelyben mintha nem lett volna teljesen boldog az előkerült levelek szerint. 

Juli úgy gondolja, hogy talán az ő boldogságát, útkeresését is befolyásolja a múlt, ki kell derítenie, hogy mi történt a nagymama életében, mi az a rejtély, amit a nagyi még a családnak sem mesélt el.

Egy fantasztikus utazás ez a könyv, Budapestről a székelyföldi Szárhegyre, egy utazás mából a tegnapba, és egy lélekbeli utazás is. Miközben Julival tartunk, hogy megtudja, mit tartogat számára a múlt, milyen fontos dolgokat tud meg a nagymamájáról, megismerjük a lelkében tett utazást, részesei lehetünk családfakutatásának, osztozhatunk az új ismeretségeiben, új kapcsolataiban, amelyeket Erdély tartogatott neki. 

Tanúi lehetünk, miként találja meg a jelen párhuzamát a múltba és a múlt erejét, hatásait a jelenre. Hogyan segít ez rátalálni önmagára, erősíti meg és teszi boldogabbá, magabiztosabbá a tény, hogy tudja, honnan jött.

Egy nagyon szeretetteljes, simogató, melengető történet, melyből nehéz kiszakadni, legyünk akár az erdélyi Szárhegyen, vagy a magyar Pilisbergenyén, mindkét helyen érezzük a család melegét, az összetartó szeretetet, az érzelmek erejét, mindezt szépségesen megfogalmazott leírásokkal, mégis lendületes, könnyed stílusban, humorral és szórakoztatóan. 

A könyv borítója szerény és bájos, visszafogott, mégis nagyon jól tükrözi a könyv hangulatát. 

A szerzőtől A hajtű című könyvet olvastam már, amit szintén nagyon szerettem, az arról írt bejegyzésemet IDE KATTINTVA olvashatjátok el. 

Bea

"Mindig csak a megfelelő pillanatban, amikor már elérkezett az ideje."

*****

"Örök rejtély volt számára, hogy az anyja beszéd közben mikor vesz levegőt.
Mindenesetre érdemes lenne az "egy levegővétellel ki tud legtöbb szót kifacsarni
magából"kategóriát is szerepeltetni a Guiness rekordszámok között.
Egyszer Bogival még tinédzserkorukban azzal viccelődtek, hogy számolni kezdték
 a szavakat,de huszonhét szó után abbahagyták, illetve nem tudtak megegyezni,
hogy a komolyabb szóösszetételek egy szónak vagy többnek minősülnek-e.
Undok dolog volt - így felnőtt fejjel igazán belátható."

*****

"Milyen jellemző a mai világra. Élünk egymás mellett, de nem együtt.
Semmit nem tudunk arról, hogy a barátunk, a szomszédunk, a munkatársunk,
a sarki boltos mit gondol, mit érez, hogyan él..."

*****

"És amikor elengedjük a dolgokat, és nem szorítjuk görcsösen vasmarokkal,
akkor hirtelen elkezdenek visszamászni az életünkbe."