Therese Anne Fowler: Rendes környék

Egy rendes környéken rendes emberek élnek, rendes élet és rendes dolgok jellemzők rájuk. A rendes környék minitársadalmának megbecsült tagjai a rendes emberek, tisztelik, kedvelik őket, adnak a véleményükre.

Ilyen rendes ember a korán   megözvegyült Valerie Alston-Holt és 18 éves fia, a jól tanuló, zenében nagyon tehetséges Xavier. 

És látszólag ilyen rendes ember a családjával szomszédba költöző Brad Whitman, a jól menő, légkondicionálásban utazó vállalkozó.  Bár az új házának felépítése következtében az összes fát kivágták a telekről, ami Valerie kertjére csodálatos árnyékot adott, de talán nem lett volna semmi baj, ha nem sérül meg a Valerie udvarán álló öreg tölgyfának a gyökérzete is, és Valerie-t ez több okból is nem érintette volna érzékenyen. 

Az egyik legfőbb ok, hogy egyetemi ökológiatanárként talán sokkal érzékenyebben viseli szívén a növények sorsát, ezért pert indít a szomszédja ellen. Hogy ennek a pernek lett-e hatása a későbbi eseményekre, ezt a könyv narrátora is próbálja megfejteni, aki mindamellett, hogy végig ott van a könyv lapjain, és a közvetítésével ismerjük meg az eseményeket és azok hátterét, már a könyv elején előrevetíti a tragédia árnyát, aminek következtében ránk telepszik egy sötét, borús hangulat, és baljós előrzetekkel olvassuk tovább a történetet. 

A fiatal Valerie és egyetemi oktató férje, Tom, kollégáik javaslatára az észak-karolinai Oak Knoll kertvárosi részen vásárolnak házat maguknak, amely rendes környéknek számít, és annak is tűnik, de ahogy telnek az évek, ugyanúgy ahogyan az életben, még a legjobb környéken és a legjobb családoknál is történnek váratlan fordulatok, szokatlan események, tragédiák.

Persze vannak örömteli események is, mint ahogyan Valerie fia, a 18 éves tehetséges zenés Xavier és Brad Whitman lánya, a 17 éves Juniper egymásba szeret. Talán nem is lenne semmi baj, ha Xavier nem afro-amerikai anya és amerikai apa gyermeke, vagy ha Valerie nem pereli be Brad-et a fa miatt, vagy ha Juniper nem tett volna tisztasági fogadalmat, vagy ha... sorolhatnám még a feltételezéseket.

De túl sok a ha és hiába próbálja az ismeretlen narrátorunk is kideríteni, hogy mi vezethetett a tragikus eseményekhez, ezt utólag már nem lehet megtudni. És talán felesleges is. 

Az biztos, hogy nehéz olvasmány, rasszizmussal, társadalmi, erkölcsi kérdésekkel, reményekkel és vágyakkal, egyszerre nehezíti el a szívünket és provokál is ugyanakkor. Kevés olyan ember van, aki ne találkozott volna már "szomszédproblémákkal" és próbálta békésen megoldani a helyzetet. 

Ez az indulatok közepette nem könnyű, ha pedig még mindenféle egyéb dolgok is vannak a háttérben, akkor nagyon nehéz békésen rendezni egy felmerült konfliktust. Ez egy olyan könyv, amelynek már az elején tudjuk, hogy baj lesz. A narrátor is megmondja. És talán a narrátor az oka annak, hogy nem vonódunk be jobban a történetbe, kívül tudunk maradni és mint kívülállók, jobban tudjuk, hogy kinek mit kellett volna tennie, hogy ne torkolljonak tragédiába az események. 

Sok olyan pont volt, amikor meg lehetett volna állítani az események sodrát, de hőseink megállíthatatlanul sodródtak a végzetük felé. Vannak még nagyon fontos dolgok, amelyek komolyan közrejátszanak az események alakulásában, és talán ha ez nincs, akkor nem tűnik egy őrült, végzetes utazásnak az egész történet.

Nem könnyű ezt így megítélni, mindenesetre nehéz szívvel tettem le a könyvet. Nyugtalanító olvasmány, egy érzelmi hullámvasút, mely lassan bontakozik ki és meghagyja az olvasókat külső szemlélőnek. 

Hasonló érzés fogott el a történet végén, mint amikor egy rossz álomból felébredek és nagy kő gurul le a szívemről, amikor rájövök, hogy csak egy álom volt. Csak itt nem gurult le a kő napokig, amikor eszembe jutott, ismét éreztem a nyomást és a nyugtalanságot, hogy a rendes környékeken sem lehet mindenki biztonságban és a világ sajnos sosem változik, még ha látszólag úgy tűnik is.

Bea

"Nem akarom a legrosszabbat feltételezni ezekről az emberekről,
amikor még nem is ismerem őket. Az előítélet ronda dolog.
Nem szeretem, ha eszembe jut, hogy én is képes vagyok rá."

*****

"Egyszer megkérdezte az anyjától:
"Miért nem egyenlő a félig fehér a fehérrel,amikor a félig fekete egyenlő a feketével?"
A válasz (benne az "egy csepp" szabály történetével, ami szerint bárki feketének számított,
ha bármely rendű felmenői közül akadt egy fekete bőrű) értelmes volt ugyan,
de nem elégítette ki. Ő pontosan ugyanannyira fehér volt, mint fekete."

******

"Fiatalság. Átélné újra a saját fiatalkorát, ha tehetné?"

******

"Xavier már felnőtt. Bármilyen nehéz is nem anyáskodni felette,
Valerie-nek hagynia kell,hogy Xavier meghozza a döntéseit, elkövesse a hibáit,
megteremtse a saját káoszát,elveszítse a pénzét, megéhezzen, lekésse a buszát,
hagynia kell, hogy összetörjék a szívét vagy elárulják, hagynia kell minden mást,
amiről tudjuk, hogy egyszerűen az élet részei."