Időnként hazudok - Mielőtt a kávé kihűl

 

Alice Feeney: Időnként hazudok

Ez a könyv kikészített. Nem tudtam letenni, végig éreztem, hogy valami van még azon kívül, amit olvasok. Valami a háttérben, egy olyan csavar, amitől majd eltátom a számat. Végig próbáltam találgatni, hogy mi is lehet, Amber hogyan került kómába, és ki bánthatta a többi szereplő közül. 

Mi nem stimmel vele és az egész helyzettel, de nyilván az író is jól csűrte-csavarta a dolgokat és nem akarta, hogy egyből bárki is kitalálja. Remekül vezetett bennünket egyre mélyebbre ebbe a tébolyult helyzetbe. 

Három idősíkban olvastam párhuzamosan a történetet, volt a Most, vagyis a jelenlegi helyzet, hogy Amber kómában van, volt az Akkor, azaz a balesetet megelőző napok, és volt az Azelőtt, ami gyerekkori naplórészleteket tartalmazott. 

Egy végig feszült, letehetetlen és nem jó érzéseket keltő könyv, de ennek ellenére csak olvastam és olvastam és túl akartam már lenni az egészen, mert egyszerűen kész voltam attól, hogy mindenki jön-megy, a jelenben és az elmúlt napokban is, én pedig nem tudok meg semmit, csak sötétben tapogatózok.

Valahogy én is úgy jöttem rá a dolgokra, ahogyan Amber gondolatait halljuk a kómából, ahogy próbálja összerakni, hogy mi történt vele tulajdonképpen, hogy kerül oda, ahol van. És mit érez a férjével kapcsolatban, és mit a húgával kapcsolatban. Én is éppen ezekre a dolgokra próbáltam rájönni. 

Egy őrült, tekervényes pszichothriller, melynek csak a végén esik le a tantusz. Vagy akkor sem. Semmi sem az, aminek látszik, és nem tudhatod, hogy kiben bízz, kinek higgy. Ettől többet nem is lehet erről a könyvről írni, ha szeretnétek egy izgalmas, feszült  lélektani thrillert olvasni, akkor ez tökéletesen megfelel a célnak. Én még órákkal a befejezés után is gondolkodom rajta.

Erős gépezet az elme, egész világokat tud létrehozni, és nyilvánvalóan képes rá,
hogy eljátsszon néhány trükköt az önfenntartás érdekében.

*****
Még a jó emberek is belefáradnak abba, hogy próbálják megjavítani azt, amit nem lehet.

Kavagucsi Tosikadzu: Mielőtt a kávé kihűl

Nagyon kíváncsi voltam erre a könyvre, mert minduntalan szembetalálkoztam vele a molyon. Kezdetben azt éreztem olvasás közben, hogy semmi különös történet, és az is furcsán van megírva. 

A történet középpontjában a Funiculi Funicula kávéház áll, amely kávéház egy bizonyos székén ülve utazni lehet az időben, de nagyon különleges szabályai vannak ennek az időutazásnak és nem lehet akármikor, csak ha egy bizonyos fehér ruhás nő feláll a székéről. 

Négy különböző történetet olvashatunk a könyvben, négy különböző időutazást láthatunk, mégis van összefüggés az események között, ez pedig nem csak a kávéház. Valahogy összefolynak, összeérnek a történetek, és kezdeti távolságtartásom és a szokatlan, furcsának tűnő japán stílus ellenére egyszer csak kezdtem azt érezni, hogy együttérzek ezekkel az emberekkel, kíváncsi lettem, hogy milyen célból szeretnének utazni az időben és mire használják fel a lehetőséget. 

A könyv jól átadja a japán hangulatot, gyorsan olvasható, egyszerű. Ahogy haladtam a történetekkel, már megéreztem a könyv különlegességét, a történetek fájdalmát, megindító eseményeit. 

Nem az időutazásról szólt tulajdonképpen ez a könyv, hanem fájdalmakról, elmulasztott lehetőségekről, emberekről, életekről, szeretetről és reményekről. Egy ilyen utazásra bármikor vállalkoznék, és teljesen megfelelnek a szabályok is, mert hiába nem változtathatjuk meg a múltat, egy szeretett, vágyott pillanat okozhat a lelkünkben olyan változást, hogy teljesen máshogy tekintünk azután a  világra, más szemmel látjuk és érezzük a bennünket körülvevő  mindenséget. 

A városi legendáról szóló magazincikkben ez állt:
„Akár a múltba, akár a jövőbe utazik valaki, a dolog lényege,
hogy a jelen semmiképpen nem változhat meg.“

*****
Ha visszatérnél egy múltbéli naphoz, kivel találkoznál?