Rose Tremain: A kegyelem szigetei

Első és eme könyv előttig, egyetlen olvasásom a szerzőtől a Gustav-szonáta, ami nagyon tetszett, nem is tudom, miért nem néztem utána a másik két könyvének is, amit most már, A kegyelem szigetei olvasása után biztosan meg fogok tenni. 

Ez egy szépséges történet volt, teljesen elvarázsolt. Nem hivalkodó, nem harsány, hanem egy szép, csendesen magával ragadó történet. Egy igazi korrajz azokból az időkből, amikor a nők a férfiaktól függtek, amikor a viktoriánus Angliában nem igazán volt egy fiatal lánynak más lehetősége egy megbecsült életre, mint a férjhez menés.

A főszereplő Jane Adearne viszont nem tartotta ezt élete fő feladatának és a férjhez menés érzése messziről elkerülte.

Az orvos édesapja és annak kollegája, a fiatal Valentine Ross doktor mellett végezte az ápolónői feladatokat Bath városában, ahol a betegektől a "Fürdők Angyala" megtisztelő címet is elnyerte, de úgy érezte, hogy valami hiányzik az életéből, nem ez az ő útja, valami olyasmi vár rá, amit ő még most nem sejt és nem tudja, hová vezet az élete, de nem gondolta, hogy élete végéig Fürdők Angyalaként fog tevékenykedni. Amikor dr. Ross megkéri a kezét, válaszul Jane Londonban élő nagynénjéhez utazik. 

A könyv főszerepeiben erős, határozott karakterű nőket láthatunk, akik a kor és a társadalmi elvárások ellenére saját maguk alakítják és irányítják az életüket. Jane mellett egy másik szeretni való karakter Clorinda Morissey, aki Dublinból érkezett Bathba évekkel ezelőtt és a családi ékszert eladva egy teaházat nyitott, ahol a városka lakosai és vendégei megnyugvásra találnak, így Clorinda úgy lett a város megbecsült tagja, hogy nem volt az oldalán egy férfi. 

Jane nagynénje, Emmeline szintén nem egy szokásos női életutat járt be, a festőművész nő körülöleli szeretetével Jane-t és hagyja, hogy a lány maga találja meg, mit szeretne az életével kezdeni, ki szeretne szeretni és féltőn, óvón, támogatón áll mellette. 

Fontos szerepet - talán a legfontosabbat - tölt be a londoni barátnő is, Julietta Jane életében, akitől Jane olyan dolgokra ébred rá, amire álmában sem gondolt addig. 

Az írországi vénkisasszony nővérek,  és Clorinda unokahúga, mind olyan szereplők, akik a női sorsokat szemléltetik a kor társadalmában, méghozzá azokat a sorsokat, akik nem feltétlenül az elvárásoknak akartak megfelelni, hanem a saját életüket alakították, formálták, talán úgy, ahogy éppen szerették volna. 

Ezek a női szereplők mind különlegesek és eltérőek, mégis összekapcsolódnak abban, hogy keresik önmagukat és a lehetőségekhez képest megpróbálnak boldogan élni. 

A férfi szereplőkből is van néhány, közülük talán Valentine Ross az egyik, aki sajnos egy olyan szenvedély rabjává vált, ami nem a legjobbat hozta ki belőle. Jane apja, Sir Williams mindenben támogatja a lányát, amikor pedig Jane Londonba utazik, az idős orvost magára maradva, megtalálja a szerelem is. 

Bath, London és Párizs után Borneó szigetére is elutazunk, ahol a könyv egyik mellékszálát találjuk, ami nem függ össze szorosan a könyv Londonban és Bathban történő eseményeivel, de mindenképpen színes és érdekes történet és a könyv végén némiképp értelmet nyer ez a vonal is. 

Az angol rádzsa, Sir Ralph Savage és szolgálója Leon kapcsolatát ismerhetjük meg, amelynek a szenvedély, az egymásra utaltság és az anyagi előnyök voltak a mozgatórugói, de rajtuk kívül is nagyon érdekes és izgalmas eseményekben van itt is részünk. 

Megpróbáljuk megérteni, hogy mi mozgatja ezeknek az embereknek a gondolatait, ki mit vár az élettől, és egyetlen döntés mennyire befolyásolhatja az egész életünket. 

Rose Tremain nagyon finom érzékenységgel kezeli a könyv szerelmi kapcsolatait, élvezet volt olvasni. Szerelem, szeretet, szenvedély, halál, élet, gyengédség és erőszak, minden volt ebben a könyvben, ami emberek között csak lehet, nagyon jó olvasásélmény volt. 

Bea

"A hagyományok nem szabhatják meg boldogságunkat:
ahol rátalálunk az örömre, ott kell megragadnunk."

*****

"Beszélnünk kell mindarról, ami a szívünket nyomja.
Az égvilágon  mindenről lehet beszélni, de csakis őszintén érdemes."

*****

"Honnan tudhatjuk, hogy mi az, ami szíven üt minket, és mi az, ami hidegen hagy?"

A Gustav-szonátáról írt bejegyzésemet IDE KATTINTVA olvashatjátok el.