Nagypénteki randi a Szputnyikkal...

avagy oltásom története két felvonásban

1. felvonás

Sziasztok.Történetemben semmi extrát nem fogtok találni. Csupán azért írom le, mert szeretném megörökíteni, hogy később is emlékezzek rá, vagy ha majd sok-sok év múlva utódaink kortörténeti érdekességeket után kutatnak, akkor talán rátalálnak az én beszámolómra is, ezáltal hozzájárulhatok ahhoz, hogy megtudják, hogyan zajlottak a dolgok a 2020-as koronajárvány idején és miként zajlott az élet a következő évben, években. 

Utóbbit poénnak szántam, de bármi megtörténhet. Most már tudjuk. Az is hogy jön egy világjárvány, és az is, hogy mindennek közvetlen résztvevői leszünk. Hogy maszkban járunk már több, mint egy éve, hogy a szürreális látványt egy év után már hétköznapinak fogjuk fel. 

Mivel a bejegyzés címében már leírtam miről fogok írni, bevezetésként csak annyit, hogy novemberben már átestünk a Covidon, két személyt teszteltek a családban, a többieket nem, de a tünetek ugyanazok voltak. Volt, akit keményebben megviseltek a tünetek (engem), és van, aki még most sem nyerte vissza teljesen az ízlelőképességét, az ételek többségét ízetlennek, sőt rossz ízűnek érzi. 

Amikor elkezdődtek az oltásra a regisztrálások, nem siettünk, hiszen azt gondoltuk, hogy már biztos védettek vagyunk, no meg teljes volt a bizonytalanság az oltásokat illetően. Oltassunk, ne oltassunk, regisztráljunk, mi legyen? A férjem azóta is kijár Ausztriába dolgozni, ehhez kétnaponta kell tesztelnie, a szüleinktől halljuk a híreket, ki lett beteg a szülővárosunkban és kik haltak meg. A lányom sürgősségi ápolónőként a Covid részlegen is dolgozik, azt hiszem ehhez nem is kell többet hozzáfűznöm. 

Így történt, hogy március első felében úgy döntöttünk, regisztrálunk. Mindkettőnk szülei megkapták március közepén az  első oltást, jól viselték. Azt gondoltuk, hogy regisztrálunk, és majd jó sokára kerül ránk a sor. De egyik nap csörgött a mobilom. Az asszisztensnő volt az orvosi rendelőből, hogy április másodikán, Nagypénteken mehetek oltásra, a Szputnyikot fogom kapni. 

Annyira nem számítottam erre a hívásra, hogy tök bénán hebegve kérdeztem, hogy jó-e az nekem. A doktor úr azt mondta, igen - így az asszisztensnő. Kérhetek tíz percet, és visszahívom - hebegtem én, nem is tudom, mit akartam azzal a tíz perccel kezdeni. Mindenesetre felhívtam a férjemet, hogy mi legyen. Hát menjek, mondta. A lányommal is beszéltünk már erről, hogy szerinte nincs rajta mit gondolkodni. 

Legyűrve kezdeti pánikomat, nyugodtan visszatelefonáltam és megkaptam az időpontomat.

Előző nap délután átbicikliztem a szomszéd településre az orvosi rendelőbe, hogy megkapjam a Hozzájáruló nyilatkozatot, amit majd le kell adnom az oltásnál.  Szerencsére remek idő volt, ezért összekötöttem a kellemeset a hasznossal, és egyben letudtam az aznapi mozgást, hozzácsaptam egy kis olvasgatást a parkban, készítettem néhány fotót és hazatekertem.  Itt még semmi nem érződött az esti pánikból.

Este azon kaptam magam, hogy oltásellenes csoportokban teljes átéléssel olvasom a hozzászólásokat, egyre jobban pánikolok, miközben azért meghökkentem azon, hogy eme csoportok szerint mindenki, aki beadatja magának az oltást hülye, valamint saját maga ellensége és mind pokolra jut majd. Ennek ellenére csak olvastam és olvastam, és már ki is mondtam a kérdést hangosan: - Lehet, mégsem kellene holnap elmennem oltásra? 

A férjem közölte, hogy most már aztán ideje lenne letennem a telefont és inkább valami könyvet olvasgassak helyette. Értelmesebb is, és szórakoztatóbb is. Így is tettem és belemerültem Vámos Miklós Apák könyvébe, ami amúgy fantasztikus olvasmány. Félóra múlva azt tapasztaltam, hogy teljesen elfelejtettem a saját problémámat és a pánikom is elszállt. Kösz, VM. 

Másnap a megadott időpont előtt 5 perccel a kijelölt oltási ponton voltam, Sopronban a Szívszanatóriumban. Az ajtóban egy katona megkérdezte, hogy háziorvos küldött-e. Ha igen, akkor arra egyenesen előre menjek és álljak be a sor végére a másfél méteres távolság megtartásával. Voltak, akiket balra irányított, őket később bent viszontláttam, de nem tudom, hogy ők milyen szempontok szerint mehettek máshová. Talán akik önkéntesen olttatták be magukat, vagy egészségügyi dolgozók, igazából hülyeség is találgatnom, mert fogalmam sincs. 

Beálltam a sorba, kb. heten-nyolcan álltak előttem, de alig álltam 2-3 percet, már haladt is a sor és rövid időn belül a sor elejére kerültem. Ott ismét egy katona állt az ajtóban, elmondta, hogy mi a teendő a következő ponton, ahol egy másik katona kikereste egy listából a nevemet, és ismét be kellett állni egy sorba. 

Ez a sor is gyorsan haladt, először egy kötelező kézfertőtlenítés, majd egy asztalnál ismét adminisztráció, és végül egy emelettel feljebb egy nagyobb teremben kellett várni, míg nem kerül ránk a sor. Egy orvos egyenként odament mindenkihez, bemutatkozott, és megkérdezte, hogy átesett-e már a Covidon, és van-e valamilyen gyógyszer- vagy más allergiája. 

Nekem van egy gyógyszerallergiám, amitől egyszer három napra Quasimodóvá változtam, hatalmasra dagadt és eldeformálódott a fejem és a szám. Ekkor az is eszembe jutott, hogy egyszer már Pöttyös Panni is voltam ettől a gyógyszertől, és bár határozottan kíváncsi lettem volna, mivé változom legközelebb, nem kísértettem mégegyszer a sorsot. Inkább mindig bediktálom, ha megkérdezik, van-e gyógyszerallergiám. Most is így tettem. 

Miután mindenkit kedvesen beszólítottak egy-egy szobába, ahol megkapja majd az oltást, 2 vagy 3 egészségügyi dolgozó oltott egyszerre, addig értem személyesen érkeztek és elvezettek egy VIP részlegre, ahol elfüggönyözött ágyakon ücsörögtek az allergiás emberkék, reménykedve abban, hogy izgalmas események nélkül, unalmasan telik az a 20 perc, amit ott kell tölteniük. 

Egy kedves fiatalember volt, aki az oltást beadta, a soproni kórház sürgősségi részlegéről, de előtte még az allergia miatt egy branült is elhelyezett mindenkinek, arra az esetre, ha valami baj lenne, akkor így érkezhet leghatásosabban a segítség.

Szerencsére senkinek nem volt szüksége ilyesmire, míg ott voltam. Sem a mogyoróallergiás úr, sem az idősebb hölgy, sem én nem produkáltunk semmi érdekes dolgot, ezért 20 perc után helyi szőrtelenítésben részesültünk, amikor a branült tartó ragtapaszt eltávolították. A mogyoróallergiás férfi hatalmasat szisszent e művelet közben, én meg elmosolyodtam, hogy élne meg egy gyantázást, de ez már a megkönnyebbülés mosolya volt. Kész voltam, mehettem haza. 

Szinte ennyi volt az egész. Másnap este 2-3 napig tartó karfájás kezdődött és persze a férjem tuti azt a vállamat bökdöste meg, hogy felhívja a figyelmemet valamire és miután közöltem vele, hogy ez fájt, egy fél óra múltán szeretetét kifejezve erőteljesen magához vont, kedvesen, de fájdalmasan, éppen azt a vállamat ölelve, ami akkor már egyre jobban fájt. Ezen kívül egy több napos aluszékonyság vette kezdetét nálam, ami csak annyiban mutatkozott meg, hogy a tyúkokkal feküdtem le este és reggel sem értem volna el a nyolcas buszt, de még a kilencest sem, ha mennem kellett volna valahová. 

Ez is tartott néhány napig, de már minden visszaállt a régi kerékvágásba. Április 23-án következik a második rész. 

Szeretném megköszönni minden egészségügyi dolgozónak a kitartását, a kedvességét és a türelmét, mert én az oltás alkalmával csupa-csupa pozitívumot tapasztaltam részükről. Pedig gondolom, nem először mondták el ugyanazt, amit nekem, ennek ellenére kedvesen szóltak mindenkihez. A katonák is kedvesek és udvariasak voltak, mégis nagyon szürreális élmény volt az egész, mintha csak egy disztópikus regényben lettem volna,  megelevenedett volna valamelyik olvasmányom és én pedig aktív résztvevője lettem. Valahogy kívülről szemléltem az egészet és még mindig olyan valószerűtlen élmény.

Én bízom abban, hogy nem kell mégegyszer átélnem azt a két-három hetet, amikor a vírus megmutatta, hogy mire képes. Nem kell olyan fájdalmakat átélnem, amiket akkor, és amiket addig még sosem. Váratlan helyeken ismeretlen, erős és ijesztő fájdalmak. Félni, hogy miért fáj annyira, amikor levegőt veszek, több éjszakán át ülve maradni, mert az ijesztő hírek csak jönnek és jönnek, és azt gondolni, hogy ha ülve maradok, nem lehet baj. Napokon keresztül reménykedni, hogy a következő nap már biztos lemegy a lázam, és mégsem. Vagy ha igen, akkor két nap múlva  ismét van. És amikor már azt érzem, hogy túl vagyok az egészen, nosza rajta, főzzek, mossak egyet, akkor 30 perc után visszamenekülni az ágyba, mert egyszerűen nem bír többet a testem. Aztán egy hét múlva elveszteni az ízeket, a szagokat, az illatokat. Nem hetekre, hanem hónapokra. Az illatokat azóta sem érzem teljesen.

Mindenesetre, nem egy ilyen történetben szerettem volna személyesen részt venni, amikor arról írok a bejegyzéseimben, hogy én is ott voltam a szereplőkkel együtt, láttam, amit ők láttak és éreztem, amit ők éreztek, hanem szívesebben nevetgélnék egy könnyed vígjátékban, ahol csak annyi a gondom, hogy túrázni menjek-e vagy bicajozni, sütit egyek-e vagy fagyit, kávét igyak-e vagy teát és mivel szerezzek örömet a családtagjaimnak. Remélem, ti is jól vagytok. 

Bea