Cao Wenxuan: Bronz és Napraforgó

Ismét egy gyöngyszemre bukkantam a könyvtárban, nem is tudom, miért nem hallottam még erről a könyvről. 2020-as megjelenésű, de mielőtt megláttam a könyvtárban, még sehol máshol nem találkoztam vele.

A történet két gyermekről szól, Bronzról és Napraforgóról. Napraforgó édesapjával munkatáborba (káderiskolába) kerül, a szobrászművész, értelmiségi, özvegy édesapát a nagyvárosból telepítik ki a névtelen faluba, más művészekkel, értelmiségiekkel együtt. Az édesapa a bronz napraforgóiról volt híres a városban, de most fizikai munkára, nádvágásra és halastavak létrehozására fogják, miközben éjszaka politikai találkozókon vesz részt.

Nem marad ideje a hétéves Napraforgóra, aki egyedül tölti napjait, a folyóparton üldögélve és vágyódón nézve naphosszat a  másik oldalra, ahol boldogabbnak tűnnek a gyerekek. 

Bronz is a másik oldalon lakott. A fiú mindennap a család bivalyával töltötte az idejét, aki megbecsült háziállat volt, Bronznak pedig hű társa. Bronz ötéves kora óta nem beszélt, de Napraforgót mindennap megnevettette a másik oldalról mókás mutatványaival.

Az élet úgy alakult, hogy Napraforgó Bronz családjához került, testvérek lettek ők ketten. A szegény család vállalta a még nagyobb szegénységet, mert amennyire szegények voltak, annyira nagy volt a szívük és a tisztességük. A két gyerek ezek után elválaszthatatlanná vált. A család mindent megtett Napraforgóért, kevesebbet ettek, hogy egy szájjal többet tudjanak etetni, szorgalmas munkával pénzt gyűjtöttek, hogy a kislányt iskolázni tudják, mégha ezzel a saját gyermeküktől vették is el a lehetőséget. 

Szerintem ez egy csodálatos könyv volt. Beleszőve az 1960-70-es években történő Kína kulturális forradalmának hatásait, az emberek küzdelmét, a szegénységet, a nélkülözést. A stílusa egyedülálló, kicsit ismeretlen, idegen, mint ahogyan a kínai nép, a kínai szokások, az ott élő emberek. Éppen ezért is tetszett annyira. Mert megismerhettem egy távoli országot, egy népet, egy teljesen másfajta gondolkodásmódot. 

Fantasztikus lenne, ha kötelező olvasmányként úgy választhatnának a pedagógusok, hogy minden nép könyvei közül kiválasztanak egyet, és azt ismerhetnék meg a diákok. Egyszerre ismerkednének az irodalommal, az országgal, a szokásokkal, földrajz, történelem és természetismeret tudásukat is gyarapíthatnák egyben. A Kínával való ismerkedéshez ez a könyv tökéletes választás lenne. 

Olvasmányos, szeretettel, küzdelemmel, érzésekkel teli, csodálatos embereket ismerhetünk meg benne, a hétköznapi élet küzdelmeiről olvashatunk, mégis annyira szép és szeretettel teli, mintha a szerző azt szeretné megmutatni az olvasóknak, hogy a legnagyobb nehézségek között is mindig van valami jó, és a szépet mindenhol meg tudjuk találni, ha fogékonyak vagyunk rá. 

Cao Wenxuan egy nemzetközi bizottság által elnyerte 2016-ban a Hans Christian Andersen díjat, országában ismert író, Pekingben él. Nagyon örülök, hogy ez a könyve nálunk kiadásra került és nagyon szívesen olvasnék tőle bármit. A könyvet az ifjúsági könyvtárban találtam, de szerintem ez az ifjúságtól az érettebb korosztályig bárkinek kellemes, megható, szívszorító olvasmány lehet. 

Család, szeretet, tragédiák, gondoskodás, összefogás, sok minden van ebben a könyvben, amiért érdemes elolvasni, gyönyörűen megírt könyv egy tőlünk távol álló világról. 

Bea

"Ahová csak megy, a nagymama mindig magával viszi a fiút.
Bronz elég magányos, így a nagymamának az unokával kell maradnia.
Unokája magányossága miatt csak a fiú háta mögött törölgeti a könnyeit.
Ha együtt vannak, mindig örömöt sugároz felé, mintha csupa boldogság lenne a világ."

*****

"El akarják vinni csak úgy? Ilyen nincs a világon, ez nem igazságos! Ez a lány ide tartozik!
 Tudják azok, hogy hogyan nőtt fel ez a lány? A családnak csak egy szúnyoghálója van,
de nyáron azt is meghagyják Napraforgónak,
a többiek meg füstölőt gyújtanak, hogy kifüstöljék a szúnyogokat."