Igaz történetek: Kenyérsütés, aratás

Karácsonykor olvashattátok nagybátyám történetét a régi karácsonyokról. Ezúttal kenyérsütésről és aratásról lesz szó, ami azért is érdekes, mert a kenyérsütésről két szemszögből is olvashatunk. Anyukám és a testvére, a nagybátyám is elmesélte saját emlékeit, nagyon érdekes volt olvasni, miként maradt meg bennük ugyanaz az esemény.

Fogadjátok szeretettel ezt a bejegyzést, aki korban közelebb áll hozzá, az nosztalgiázzon, aki pedig nagyon fiatal, az megtudhatja belőle, hogy milyen volt régen, 50-60 évvel ezelőtt az aratás és a kenyérsütés egy nyírségi faluban, Nyírgyulajban. Ott éltek a nagyszüleim, ott nőtt fel édesanyám és az öccse, akiknek tollából olvashatjuk most ez a hangulatos múltidézést.

Köszönöm nagybátyámnak, Szabó Sándornak és anyukámnak Szabó Erzsébetnek, hogy elkezdték lejegyezni a múltbeli történeteiket, emlékeiket. Biztassátok ti is erre nagyszüleiteket, szüleiteket, mert nagyon jó élmény lesz olvasni. Mit nem adnék érte, ha nagymamámtól is olvashatnék ilyen történeteket! Van, ami már visszahozhatatlan, ezért éljétek meg a jelent és tegyetek meg mindent, hogy megőrizhessétek emlékeitekben. Irány a múlt!

Ezúttal is köszönöm Bencének  az illusztrációkat. 

A kenyérsütés - Igaz történet

Írta: Szabó Erzsébet

Előző este behoztuk a dagasztóteknőt a kamrából, hogy ne legyen hideg. Ugyanúgy a lisztet és a szakajtó kosarakat is, abba szőttes kendőket terítettünk. Kora reggel Anyám a fa dagasztóteknőbe beleszitálta a lisztet, melynek egyik végében már este elkezdte keleszteni a morzsókát vagy  kovászt. Vizet melegítettünk, abba sót tettünk. Én még félig aludva öntöztem a langyos vizet Anyám keze alá és ő dagasztotta a kenyeret, néha szólt, hogy öntsem - mindig csak keveset. Mikor kidagasztotta a tésztát, hagytuk kelni, majd belisztezte és kiszagatta a három nagy kenyeret, ezt a szakajtó kosarakba tettük, és egy kisebb cipót, ezt egy kisebb kosárba. Ez volt a lepény és először mindig ezt vágtuk fel. 

Míg a tészta kelt a kosarakban, a kemencét fel kellett fűteni. Hogy mivel? A kukorica szárával, amit a tehenek már leettek, vagyis a leveleket leették, ezt újra kiszedtük a jászolból, kévébe kötöttük, beraktuk a hodályba, hogy ne ázzon, és kb. 3-4 kéve csutkaizékkel felfűtöttük a kemencét. Egy kis sámlin ültünk a kemence előtt, és  5-10 szálával raktuk a tűzre a csutkát. Közben a piszkafával ide-oda piszkáltuk a tüzet, hogy a kemence egész alja meleg legyen. Az elégett csutkák maradékát a szilkóval mindig előrehúztuk a kemence ajtajához, amikor szikrázott a kemence alja, addigra a kenyerek is megkeltek. Ez nagyjából 1-1,5 óra volt. 

Ekkor kihordtuk a szakajtókosarakat és Anyám egyenként a kenyérsütő  lapátra tette, megvizezte, betolta a kemencébe és lecsúsztatta a lapátról. Utoljára került be a lepény, mivel az volt a legkisebb, közel az ajtóhoz. Bezártuk a kemence ajtaját és a sublótot is, aztán 2 óra múlva kiszedtük a forró ropogósra sült kenyereket. Ez a mennyiség kb. másfél - két hétig volt elég a négytagú családunknak.

Előfordult, hogy több kenyér fogyott, akkor hamarabb kellett ismét sütni vagy kölcsönkértünk a szomszédból, amit meg kellett adni. (Más kenyere más ízű volt, nem szerettünk kölcsönkérni.)

Talán ez a három szólás-mondás is a kenyérsütésből eredhet:

1. Lapátra tették
2. Kölcsön kenyér visszajár
3. Testalkatra szokták mondani, hogy piszkafa alkat, vagyis sovány, magas.

A búza betakarítása, kenyérsütés

Írta: Szabó Sándor

60-as évek, amikor a Téeszeket szervezték, de még megvoltak a kisparaszti gazdaságok a faluban. 

Gyerekként én is kivettem sokadmagammal a részem az embert próbáló munkákból. Nem volt kombájn, kézzel arattak, megdolgoztak nagyon a kenyérnek valóval. Ősszel elvetették a búzát. Mire jöttek a fagyos napok és leesett a hó, az szépen kizöldült. Abban az időben még igazi nagy telek voltak, novemberben vagy decemberben leesett a hó,  vagy még folyamatosan esett hozzá, gyakran március végéig is megmaradt. Ha nagyon fagyos napok voltak, a hó teteje is megfagyott, s a búza amelyet a hó betakart, nem tudott szellőzni a fagyos hótól. A parasztemberek ilyenkor ráhajtották a lovat, tehenet, hogy megtörjék a fagyos réteget, vagy boronával megtörték. Ha nem tudott a búza szellőzni, bepállott, az már nem hozott termést. 

Jött a tavasz és hamar szárba szökkent a búza, a napsütés növelte, hízlalta a növényeket. A műtrágyát nem ismerték akkoriban, de ősszel szekeres trágyával jól megszórták a földeket, szántás előtt. Kézzel vetették, szórták, majd boronával betakarták a magokat. A módosabb, gazdagabb gazdáknak már rendelkeztek állatvontatású vetőgéppel. Mikor a búza kihányta a kalászát, gyakran nézegették, vasárnap délutánonként kimentek a földekre. Amelyik föld  jól meg volt trágyázva, a gazdag kalász meghajlott, amelyik föld nem kapott sok trágyát, az egyenesen állt. Erre mondták, a növényre is meg az emberre is, hogy üres a kalász, fenn hordja a fejét. Ezzel minősítették az embert is. Amikor a kalászban a szemek kifejlődtek, kezdődött az aratás. 

Megkalapálták a kaszát, elkészítették a "zsuppot", ezzel kötötték a kévéket. A hosszú szalmaszálakat összesodorták, ezzel kötözték össze a levágott búzát. Ennek megvolt a sorja. Elöl ment aki kaszált, utána a marokszedő, azután a kötő. A kaszás levágta, a marokszedő összeszedett egy ölre valót, a kötöző meg bekötözte a kévéket. Délután abbahagyták a munkát és keresztbe rakták az összekötözött kévéket. Ez úgy történt, hogy kalásszal befelé rakták a kévéket, ha esik az eső, ne ázzon be. Egy-két hétig keresztbe rakva száradt és utána kezdődött a hordás. 

3-4 gazda összefogott és segítettek egymásnak. A kert elejébe általában krumplit vetettek, azt ilyenkor kiásták és annak a helyére rakták a kazlat. A kazal téglalap vagy köralakú volt. Ezt sem tudta mindenki rakni, csak a tapasztalt parasztemberek. Megkérdezték hány kéve van és már tudták, milyen alapot kell kezdeni. Olyan alaposan rakták, hogy ha esett az eső, lefolyt róla. Ehhez is érteni kellett, az öreg, tapasztalt emberekre bízták, mondták ők már megették a kenyerük javát.

2-3 hétig kazalban állt, majd jött a cséplés. Traktor húzta a cséplőgépet és hajtotta, 10 méteres lapos szíjjal. Jó traktorosnak kellett lenni, ha nem jól állt rá, mindig ledobta a szíjat a gép. Rokonok, utcabeliek összefogtak és etették a gépet. 2 ember a kazalról dobálta a kévéket a cséplőre, egy ügyes asszony éles késsel kivágta a kévét, az etető meg lassan megetette (beleengedte a gépbe). Folyamatosan kellett csinálnia és óvatosan, mert ha az etető kapkodott, lefulladt a gép. A cséplőgép száján jött a szalma, hátulján meg a búzaszemek, a gép szája alatt meg hullott a törek. A törek az a búzát körülvevő finom héja és a kalászmaradványok. Ezt általában mi gyerekek kapartuk és hordtuk a törekesbe. Mert ezt is megetették a tehenekkel, répával és korpával összekeverték, úgy etették. 

Ha jól összeszokott csapat volt, ment gyorsan a munka. Gyerekként arra emlékszem, volt olyan gazda, amelyik fösvény volt. Ha volt az udvaron valamilyen gyümölcsfa, nem engedte, hogy együnk belőle, zöld még az, éretlen - mondta. Az ilyen helyre nem szívesen mentünk töreket kaparni. Amikor az utolsó kévét is elgépelték, a szemeket behordták a hombárba, majd volt egy kis eszem-iszom és már húzták is a gépet a következő házhoz. Kemény munka volt, de összefogtak az emberek, mert a jövő évi kenyérről volt szó.

A hombárba behordott búzát, rozst, ha volt a faluban malom, megőrölték lisztté. Nálunk a faluban nem volt malom, de volt egy raktár, oda a nyírbátori malomból kihozták a lisztet, korpát és cseréltünk. Lemérték, hány gramm búzát vagy rozst vittünk, és átszámolták, hogy hány gramm liszt és korpa jár érte. A faluban úgy mondták, hogy megyünk cserélni. Hazavittük a lisztet, berakták a kamrába egy állványra, hogy az egér ne férjen hozzá.

Ebből sütötték az asszonyok a finom házikenyeret. Nekünk anyám négy kenyeret és egy lepényt sütött egyszerre. Ez úgy történt, hogy előző este megszitálta a lisztet, kelesztette a kovászt. Reggel korán korán felkelt, összedagasztotta a lisztet a kovásszal, de addig kellett dagasztani, amíg nem csepegett a plafon. /Addig kell a kenyérnek valót dagasztani, míg a homlokáról nem folyik a verejték a dagasztó asszonynak./

Utána következett a szakajtás. Csuhéból font kosárba belerakták a tésztát. Betakarták és kelni hagyták. 3-4 órát kelt. Addig befűtötték a kemencét. Anyám kukoricaszárral fűtötte fel (csutka izék). Tudni kellett azt is, mert ha túlfűtötte fekete lett a kenyér, ha nem fűtötte fel eléggé, akkor sületlen. Azt mondták régen, az a lány férjhez mehet, aki tud kenyeret sütni. 

Az én anyám 1971-ben még sütött kenyeret, utána már nem lehetett lisztet cserélni és mi is a boltból vettük. A kemence fűtéséhez az alábbi kellékek álltak rendelkezésre: piszkafa, szilvonó, kenyérsütő lapát. A piszkafával a tüzet ide-oda tolták, a szilvonóval eltolták kétoldalra a parazsat és ezzel húzták ki a már megsült kenyeret. A kenyérsütő lapáttal rakták a kemencébe a kenyértésztát. Amikor kisült a kenyér, az egész udvaron, de még az utcán is lehetett érezni az illatát. Anyám a teknőből mindig összekaparta a maradék tésztát, azt hívtuk vakarónak. Betette a kemence szájába, majd azt vette ki elsőnek. Úgy melegében megettük, semmi nélkül. Azt az ízt nem lehet elfelejteni. Elmúlt ez is, mint sok minden más a faluban, ma már csak hobbiból vannak kemencék.

Az utcánkban a kazalba rakott kévékbe egyszer az egyik háznál belecsapott a villám. Akkoriban nem volt tűzoltóság, leégett a jövő évi kenyérnek való. A család kenyér nélkül maradt. Az egyik nagygazda végigjárta a házakat és kérte az embereket, ki mennyit tud nélkülözni, egy pár kéve búzát mindenki adjon ennek a családnak. Mikor jött a cséplőgép, ugyanolyan kazal volt az udvarban, mint ami leégett. A falusi emberben még volt emberség, szolidaritás, igazi közösség volt. 

Ennyi volt az aratás és a kenyérsütés igaz története, remélem nektek is tetszett, akárcsak nekem ez a kis időutazás. 

A történetekben voltak számomra ismeretlen szavak, ezért utánanéztem:

csutka izék: először azt hittem, hogy nem emlékeznek jól a nevére és azért mondják így, hogy izé, de nem erről volt szó, a csutka izék jelentése a következő: 

"etetés után a jászolban maradó kórós széna, szalma; takarmánymaradék. Az íziket almolásra használják vagy eltüzelik (→ tüzelőanyagok). Az Alföldön íziknek nevezik a tüzelésre használt nádtörmeléket, tengeriszárat is, ennek leveleit előzőleg a szarvasmarhákkal megetették. Csíkban a sózott széna és szalma maradéktakarmány neve izike. Régebben a székelyek a füvesebb szalma visszamaradó ízikjét a jászolból a → könyöklőn át a csűrbe dobálták, összekeverték szénával, és a szarvasmarhák elé tették. A másodszorra megmaradó íziket almozásra használták. Az ízik szó – számos alakváltozatban – országosan elterjedt. Első írásos nyoma 1531-ből ismeretes. Feltehetőleg a finnugor eredetű íz szó származéka. Megfelelő jelentéssel fordul elő Vasban a zagot, a Szamosháton a rezák szó." Forrás: Wikipedia

szilkó, szilvonó: szénvonó szénvonó, szívonó, szívanó. A parázsnak, a hamunak a kemencéből való kihúzására szolgáló, egy hosszú nyélre merőlegesen ráerősített lapból álló eszköz, nyeleslapát. A szívonóval a parazsat szettük ki, vazsbul vót, a nyele mek fábul, hogy ne tüzeseggyen át.

Forrás: Kálnási Árpád: Debreceni cívis szótár

vakaró: maradék tésztából készült cipó, vakarcs.

A karácsonyi történetet IDE KATTINTVA elolvashatjátok.