Hétköznapi ez + az

A régi blogolvasók talán még emlékeznek a Heti ez + az rovatunkra, ami amolyan heti összefoglaló volt, az olvasásainkat is összefoglaltuk ezekben a bejegyzésekben és a saját élményeinkről is beszámoltunk, de már egy jó ideje nem jelentkeztem ilyen bejegyzéssel.

A családom azt mondja, hogy én notórius új rovat kitaláló vagyok, és be kell, hogy ismerjem, van is ebben valami. Van jó néhány rovat, amit kitaláltam, elkezdtem, született egy-két bejegyzés, és türelmesen várnak a következőre. De tudják, hogy nem felejtettem el őket, előbb-utóbb minden rovat folytatódik. 

A Hétköznapi ez+az rovatban olyan történeteket fogok leírni, amelyek vagy velem/velünk történtek meg, vagy jártamban-keltemben láttam valamit, elcsíptem egy-egy érdekes beszélgetést és annyira tetszett, vagy olyan hatást gyakorolt rám, hogy le kellett írnom. 

A rovat fejléce Palcsák Bence munkája és az illusztrációkat is ő készítette. /Ő egyébként a fiam,  és EBBEN a videóban meg is nézhető. A videóban a kisebbik fiam, Titusz és a férjem, Gábor szerepel még rajta kívül./

Fogadjátok szeretettel az első történetemet, kíváncsian várom a véleményeteket.

Bementem egy jótékonysági boltba, amiről azt kell tudni, hogy tulajdonképpen egy turkáló, ahol nem csak ruhák vannak, hanem minden. Könyvek, poharak, táskák, játékok, tényleg minden, amit csak el lehet képzelni. A boltos 60-65 körüli nő, aki éppen osztogatott élelmiszereket, joghurtokat, ilyesmiket az arra járó rászorulóknak, akik nyilván tudnak erről a lehetőségről és rendszeresen járnak ide.

Ezeket a párbeszédeket hallottam:

Első: 55-60 közötti nő volt, aki élelmiszercsomagért jött.
Boltos: – Maga ápolja az édesanyját? És tényleg csak a joghurtot eszi meg a mama? Nem hiszem én azt!
De azért  odaadja a joghurtot.
– Egy kis barna kenyeret adjak hozzá?
– Azt nem kérek, a lányom szokott hozni Ausztriából.
– Akkor nem is éhezhetnek maguk annyira, ha a lánya Ausztriában dolgozik.
Mindezt jó hangosan.

Következő egy 60 körüli férfi. Kabátot szeretne.
Boltosnő: Már a múlt héten is akartam adni, de nem kérte.
– Mert annak nem volt zsebe – mondta a férfi. – Olyat szeretnék, aminek van zsebe. Hogy legyen hová tenni a kezemet, amikor fázik. Ott látok sokat, azok közül nem kaphatok? – mutat egy sor vállfára felakasztott kabátra.
– Azok az eladó kabátok, abból nem tudok adni.

Azt csak halkan jegyzem meg, hogy az eladott termékek árából szintén a rászorulókat támogatják.

Férfi dolgavégezetlenül, kabát nélkül el.

Most jövök én:

Találtam egy reklámszatyrot, benne egy bambuszféle ajtóhoz akasztható akármit, tudjátok, ami csörög-zizeg, amikor átmegyünk az ajtón.

A fiúk már régóta szeretnének egy ilyet az ajtajukra. Kaptak is egyet a mamájuktól, de az csak félig tölti be a funkcióját, ezért megkérdeztem, hogy mennyibe kerül ez a szatyornyi bambusz és hogy jó-e egyáltalán. Mármint, hogy egyben van-e vagy ilyesmi. A boltosnő javasolta, hogy nézzem meg, bontsam ki. Úgy ítéltem meg, hogy kb egy 500 db-os puzzlet is kirakhatnék annyi idő alatt, mire azt kibogoznám és mivel a boltban egyszerre csak egy ember tartózkodhatott, nem akartam rabolni egy várakozó idejét sem. Bár rajtam kívül csak az élelmiszerért érkező hölgy volt, aki már elment és a határozott elképzelésekkel kabátért érkező férfi.

Mindenekelőtt tudni szerettem volna, hogy mennyibe kerül.

A boltosnő gondolkodott egy kicsit és mondta, hogy 1000 ft. Itt általában így történik az ármegállapítás. Hasraütésszerűen.

Gondolkodtam én is kicsit, hogy megéri-e nekem egy kétes állapotú bambusz ajtóakármi az 1000 ft-ot, és nyújtottam a nőnek, hogy köszönöm, nem kérem.

Nem vette el, hanem mondta, hogy legyen 700. Ráztam a fejem, hogy nem kérem, köszönöm. Mert mi van, ha nincs egyben. Kedvem pedig tényleg nem volt kibogozni, ezért inkább lemondtam róla könnyedén. Erre megkérdezte, hogy mennyit adok érte, én vagyok az első vevő aznap. Ekkor előjött a szívesen alkudozó énem, ezért 500-at ajánlottam, ha már mindenképp el kell vinnem ezt az ajtófüggőt, és majd csak otthon derül ki, hogy jó-e.

– Jó legyen! – így a boltosnő. Még örülni sem volt időm a remek üzletnek, mert pillanatnyi hallgatás után megszólalt: – Ne haragudjon, azért ez pofátlanság! Kibontani se akarja és csak 500 ft-ot ad érte!

A meghökkenésem keltette lendülettel nyomtam a kezébe a szatyor zörgő ajtóbambuszt és mondtam, hogy köszönöm szépen, nem kérem én semennyiért sem.

És én ezen azóta egyik percben nevetek, a másikban pedig azon töröm a fejem hogy tényleg pofátlanság volt-e annyit ajánlani egy olyan boltban, ahol mindig így történik az ármegállapítás és máskor is megkérdezték már, hogy mennyit ér meg nekem egy bizonyos valami, és annak függvényében eldöntötték, hogy adják vagy sem. Hiszen ő dönthette el, hogy ideadja-e 500-ért vagy sem. Ti mit gondoltok?

Bea