Guzel Jahina: A Volga gyermekei

Az orosz irodalom és én nem tudom milyen okból, elég ritkán találkozunk. Amikor igen, akkor viszont általában nagy hatást gyakorol rám. Mint ez a könyv is. Mese felnőtteknek a nagy, kemény valósággal, de szerencsére a mese része uralja a könyvet, és ez esetben én is gyereknek éreztem magam, mert jobban szerettem azokat a részeket, ahol a főhős Jacob Bach, a falusi tanító volt a középpontban, mint azokat, amikor az igazi Élet és Valóság megszakította ezt a fantasztikusan szőtt mágikus, realista történetet.

Ezek a részek azonban szükségesek voltak a történelmi események nyomon követéséhez, megértéséhez, szóval megbocsátom, csak igazából mindig kibillentettek Jacob Bach történetéből. 

Szerencsére azonban a történet annyira magával ragadó, hogy gyorsan vissza is kerültem a mesebeli hangulatba, ami azért nem volt mindig idillikus. Jacob Bach  tanító egy Volga melletti faluban, egy németek által lakott telepen, ahol eléggé unalmasan, egyhangúan telt az élete, bár látszólag ő ezzel is tökéletesen elégedett volt. A Volga túlsó partja titokzatos és ismeretlen volt, Gnadental lakói félelmetesnek és titokzatosnak látták a másik oldalon magasodó sziklákkal határolt partot.

De egy nap Jacob Ivanovics Bach Schulmeister élete hirtelen megváltozott. A túlsó part egyik gazdája, egy bizonyos Grimm nevű férfi érte küldetett, mert a lányának tanítóra volt szüksége. Az volt a feltétele, hogy tanár és tanítvány nem láthatják egymást, egy paraván volt mindig köztük. A szerelem azonban így is szárba szökkent. Már amennyiben lehet szerelemnek nevezni az érintett felek érzéseit, de legyen szerelem. 

Nem ez azonban a történet lényege, hanem Bach átalakulása, megtapasztalásai, gondolatai, amelyet nem oszt meg tulajdonképpen nagyon senkivel. Eleinte azért, mert egy nagyon zárkózott, magának való ember, utána pedig már azért, mert elvesztette a hangját. Ám ekkor megnyílik egy  csatorna és elkezdi írni a történeteit. 

Közben a körülmények alakulása miatt ott maradt a tanyán, és megéli a szerelmet, ami a mi szemünkkel nézve elég furcsának tűnik és nem is tud mit kezdeni vele emberünk sem, majd jön a két gyerekkel eltöltött élet, ami szintén különös és nem hétköznapi.

Nagyon eredeti történet, a fantázia, a mítoszok és a valóság olyan keveréke, amit nagyon szeretek, a meseelemek beleszőve a valóságba, létrejött a varázslat, ami repített magával. Mindemellett nagyon szép stílusban íródott a könyv, a szavak, mondatok mesteri használatával fantasztikus képeket festett a szemünk elé a szerző és az eseményeket is teljesen úgy élhettem át, mintha ott lennék én is valami láthatatlan manóként.

A könyv a meseszerűség mellett bemutatja a Volga mentén élő, betelepült németeket, a szokásaikat, a mindennapi életüket, az életük alakulását a háború és a változások alatt, az emberi viselkedésmintákat, a közösség formálódását.

Jacob mellett a nagy, hatalmas, mindent látó, mindent tudó, mindent elnyelő Volga a másik főszereplő, ami évszázadokon át ugyanaz marad, ugyanolyan méltóságteljes és hatalmas, míg emberek születnek és halnak, a Volga csak hömpölyög és örökkévaló.

A könyv karakterei nagyon szokatlan emberek, senki nem átlagos szereplő, a történet sem az, nem lehet kiszámítani, mi fog történni a következő pillanatban, a következő napon, a következő évben. 

Különös élmény volt, a mágikus realizmus kedvelőinek erősen ajánlott. A szerző másik magyarul megjelent könyvét is felveszem a várólistámra.

Bea

A könyvet IDE KATTINTVA megrendelhetitek.

"Benézni a Disznó-lyukba, ahol az agyagot bányásszák a híres gnadentali téglákhoz.
(Ezt az agyagot eleinte egyszerűen szénával keverték.
Egyszer aztán mulatságból tehéntrágyát is kevertek bele,
és rájöttek, hogy ez az összetétel igazán kőszilárdságúvá teszi a téglákat.
Ebből a felfedezésből eredt a leghíresebb helyi szólás: "Egy kis szar nem árt.")

*****

"Munka mindig akadt. Alighogy végeztél a friss jég vágásával a Volgán a jégverem számára,
szakadni kezd a hó: futhatsz a kertbe, hogy lerázd az ágakról (de nem ám sietősen, hanem
alaposan és szeretettel: egy villás ággal megmozgatsz minden ágat, köszönsz neki,
egyúttal lelököd róla a rátapadt havat, hogy le ne törjön).
Alighogy kitisztogatod a kéményt és kisepred a hamut a kert trágyázásához,
beköszöntenek a kemény fagyok: fuss a partra, szedd ki az úszókat,
nehogy a jég leszaggassa és elsodorja a zsákmányt."