Légrádi Gergely: Nélkülem - Nélküled

Légrádi Gergely Nélkülem című könyve egy betegség és egy emberi élet hanyatlásának dokumentációja volt, 2018-ban jelent meg. 

Ez a kötet tartalmazza azt a regényt is, és tulajdonképpen a történet folytatását is. Az első kötetet a férfi szemével látjuk, a Nélküled pedig az egyedül maradt feleség gyászát mutatja meg. Mivel azt a regényt már olvastam, a könyv első feléről most nem írok új véleményt, most is úgy gondolom, ahogy IDE KATTINTVA elolvashatjátok. 

A Nélküled Eszter története, aki nagyon erős személyiségnek tűnt, talán ezért  nem távozott könnyen a fejemből. A maga távolságtartásával és hidegségével, már-már közömbösségével, pontosan a gyengeségét, az esendőségét próbálta palástolni, ez a kettősség pedig nagyon ismerős, szerintem mindannyiunkban ott van, ezért egyszerre állt közel hozzám, és ugyanakkor távol is, mert megláttam, megláthattam benne a saját rossz tulajdonságaimat, a saját gyenge gondolataimat, amik bennem, mint olvasóban is felmerülhetnek.

Egyszerre éreztem távolságtartónak ezt a kötetet, amelyben teljesen nyilvánvaló volt, hogy Eszter, a feleség minden erejével azon van, hogy elfojtsa a magában dúló érzelmeket, ugyanakkor mégis éreztem a szenvedését, a bizonytalanságát, az önostorozását, de emiatt a kettősség miatt nagyon nehéz volt hozzá közel kerülni, olykor ridegnek és keménynek tűnt, máskor pedig sikerült megmutatnia a benne tomboló veszteséget, szomorúságot és zavarodottságot.

Eleinte kritizáltam Eszter viselkedését, nem gondoltam, hogy egy gyászoló feleség éppen úgy viselkedik, ahogy Eszter tette, azoknak a gondolatoknak kell a fejében járnia, amik jártak, és azokat a cselekedeteket kell tennie, amiket tett és a gyerekeitől is szinte el kell távolodnia. Inkább össze kellene kapaszkodnia velük, őrjöngeni, zokogni és összezuhanni a gyásztól. 

Ekkor eszembe jutott, egy nemrégiben olvasott könyv egyik mondata, miszerint a gyász, az gyász, nincs mérce benne, hogy mi a helyes, és mi a normális. Mert nem tudhatom, hogyan gyászol és miként viselkedik egy másik ember, egy másik nő, aki nem én vagyok. Nem mondhatom meg, hogy ez vagy az a cselekedete nem reális, és bizonyos gondolatai is elég szokatlanok. 

Ettől a pillanattól fogva nem kritizáltam, hanem elindultam vele, mellette és nemcsak olvastam, hanem megéreztem gondolatainak csapongását, magára maradottságából induló kétségbeesését, és láttam ugyanezekből az érzésekből feltámadó erejét és határozottságát.

Sok váratlan dologgal kellett szembesülnie Miklós halála után,  olyan dolgokkal, amikre nem számított és itt nem csak a kézzel foghatókra gondolok, hanem arra is, amit magában talált és arra is, amit Miklós életében talált. Hogy eltitkolt életnek nevezhetem-e azt nem tudom, mert úgy érzem, hogy Miklós le akart zárni mindent, amit életében félbehagyottnak vélt, számot vetett, elengedett, amíg még tudott.
 

Eszter története az idő múlására, az idő fontosságára, a jelenre hívja fel a figyelmet. A jelenben ismerjük meg azokat az embereket, akiket szeretünk, a jelenben beszélgessünk velünk, MOST szeressünk, most adjuk ki az érzelmeinket, most mondjuk el a gondolatainkat, most kérdezzünk és most válaszoljunk.  

Ettől nem könnyebb ugyan feldolgozni egy szerettünk elvesztését, de nem zuhan ránk a súlya még annak is, hogy mennyi mindent nem tudtunk róla, mennyi mindent tehettünk volna még együtt, vajon szerettük-e eléggé, vajon megtettünk-e mindent érte, vagy akár magunkért is. 

Manapság sajnos nem szokásos gyászról beszélni, sokszor a gyászolókat magukra hagyják, ezt láttam Eszter életében is, nem volt egy barátnője, egy családtagja, akivel beszélhetett volna a gyászáról, szakszerű segítséget sem vett igénybe, pedig érezte, hogy segíthetne rajta. Amikor ő szerette volna régi barátságait feleleveníteni, csak a felületességgel találkozott, kerülték a gyász- és haláltémát, mert nem akartak mély, lelki beszélgetésekbe bonyolódni, valószínűleg nem is tudtak. Az emberek nem igazán tudják, hogy kell viselkedni egy gyászolóval, sokan inkább semmitmondó beszélgetésbe fojtják a kommunikációt gyászoló ismerősükkel. 

Örülök, hogy a Miklós történetében háttérbe szoruló Esztert is megismerhettem, láthattam, hogyan élte meg ő a házasságukat, hogyan látta Miklóst a betegsége idején, és mit érzett a halála után, hogyan dolgozta fel az elvesztését, a hiányát, milyen emberré vált  Miklós után. 

Eszter nem csak Miklós halála óta volt egyedül, hanem tulajdonképpen a betegsége idején magára maradt. Vagy egymás nélkül maradtak.

Kemény, erős történetnek tartom, egy gyászoló feleség történetének, akinek nem csak a gyásszal kell megbirkóznia, hanem a rászakadó új élet kihívásaival, a magánnyal, a saját érzéseivel, a környezete és ismerősei reakcióival. 

Ez  egy olyan könyv, amiről egy könyvklubban órákat lehetne beszélgetni, vitatkozni, gondolatokat cserélni. 

Bea

A könyvet IDE KATTINTVA rendelhetitek meg.