Tetszenek-e a szavai, a versei, tesznek-e rám bármilyen hatást, mit érzek, miközben olvasom őket, érzek-e valamit és szeretem-e amit érzek. Kell-e szeretnem, amit érzek, vagy az is jó, ha rossz érzéseket vált ki belőlem? Mi a rossz és mi a jó egyáltalán?
Csaba versei az időről, az idő múlásáról, a világ és az ember változásáról közöltek velem tényeket. Mindegy, hogy férfi vagy nő vagy, az idő telik, és már megint ősz van, és tarthatsz attól, ami előtted áll, ami vár rád, de nem tudod megmásítani.
Elgondolkodhatsz azon, hogy jutottál-e valamire, ott vagy-e, ahol lenni szeretnél, tudod-e, hol szeretnél lenni és megtaláltad-e már életed értelmét, tudod-e már mivé lettél és mivé szeretnél válni.
Mintegy elszámolásra, leltárra késztetnek a versei, mindegyik másfélére.
Bármennyire is szépítjük, tényleg lógnak azok a bőrredők, az sem segít rajtuk, hogy tavaszba dobott palástok. A szerző sorai, mint valami kis lámpások, fényt gyújtanak fejünkben és végighaladhatunk vele az egész éven, tavasztól őszig, ősztől tavaszig.
Sajnálhatjuk az idő múlását, kesereghetünk felette, mert most szabad, a versek erre valók. Hogy az érzelmeinket szabadjára engedjük, mert azok talán nem öregednek, azoknak nem számít az idő. Vagy mégis. Szeretem, hogy telik az idő, vagy megállítanám, lennék inkább ismét fiatal? Lennék örökké fiatal? Tudja ezt egyáltalán valaki?
Ezekről a sorokról az jutott eszembe, ahogy gyerekként ültem nagymamám mögött a biciklisaroglyán (ez a hátsó csomagtartóját jelenti, nagyon tetszett már akkor is ez a szó), mentünk a téeszbe, a földekre, míg ők kapáltak, mi falubeli gyerekek szaladgáltunk, játszottunk, ebédidőre odagyűltünk a nagymamáink, szüleink köré és olyan jóízűen faltuk a zsíros kenyeret, haraptuk hozzá az egészben kapott piros paradicsomot, a leve csorgott végig a koszos karunkon. Az asszonyok viccelődtek, nevetgéltek. Mi, gyerekek voltunk a legboldogabbak. Nekem ez egy csodás emlék és nem is tudom, miért marad meg egy-két emlék a többinél sokkal erősebben, pedig számtalan másik volt még. Miért az az egynéhány jelenik meg újból a fejünkben?
"Gondolsz néha a szívedre? Ott bent nyár van."
Hát talán ezért. Azt gondolom, Hartay Csaba a saját érzéseit öntöttek szavakba az idő múlásával kapcsolatban, megkockáztatom, hogy a saját félelmeit, szomorúságát, bánatát, ugyanakkor örömét és boldogságát, mert a kettő együtt jár, olyan nincs, hogy csak az egyikből kap az ember.
Miközben pedig mi verset olvasók olvassuk ezeket a sorokat, úgy érezzük, hogy ezek a gondolatok, ezek a sorok megszólítanak bennünket,
és ha nem is akarunk elgondolkodni a válaszokon, akkor is ott száguldoznak bennünk a szavak által kiváltott emlékek illatai és képei, és azok már akkor sem csitulnak, a szellem kiszabadult a palackból. Hát valami ilyesmi gondolatokat váltottak ki belőlem ezek a versek. Vékony kötet, de annál ütősebb, mondhatnám azt is, hogy kicsi a bors, de nagyot tüsszentesz tőle.
Illusztráció: Palcsák Bence |
Szerintem a jó versek megszólítanak, elvarázsolnak, szépek, félelmetesek, fájók és igazak. Emlékeket idéznek és érzelmeket ébresztenek bennünk. Az sem baj, ha nem mindegyiket értjük száz százalékosan. Hartay Csaba versei ilyenek.
A versek Bencét a fenti kép készítésére ihlették.
Bea
A könvvet megrendelhetitek IDE KATTINTVA.
Nagyon köszönöm a kedves sorokat, örülök, hogy tetszett a kötet!
VálaszTörlésÉn pedig az élményt köszöntöm. :)
Törlés