Vámos Miklós megtette nekünk azt a szívességet, hogy egy budapesti ház életét felkutatta, megírta, ezzel emléket állítva a lakóknak, a múltnak. A Pozsonyi út 38-40. szám alatti Dunapark-ház 1930-ban épült, mi két korban nézhetünk be a szerző által a ház lakásaiba.
Az egyik a jelen, amikor a Dunapark kávézóban megismerjük Tóth Julit, a ház egyik lakásában élő fiatal grafikust, aki éppen megismerkedik Lindával, az angol-francia nővel, akinek a könyv címét köszönhetjük. Linda magyar származású férjével járt már korábban Budapesten, és most, amikor élete romokban hever, szintén ide utazik, ő maga sem tudja, hogy miért, talán azt gondolta, hogy így elmenekülhet a problémái elől.
A jelen szereplői még két bizonytalannak és határozatlannak tűnő férfi, Vas Dani szerkesztő és barátja-kollegája Kádár Ákos, író. Tóth Juli befogadja a lakásába Lindát kis időre, így megismerhetjük mindkét nő életét, szomorúságait, csalódásait, félelmeiket, szorongásaikat és bizonytalanságukat.
A két férfi sem tétlenkedik, Fodor Ákos Lindát vezeti körbe Budapest számára érdekes helyein, Dani pedig Tóth Julival ismerkedik meg közelebbről. Bár lazának, viccesnek és oldottnak tűnt a jelen, nem ez a rész, nem ez az idősík volt a kedvencem. Nekem néha sok volt ez a négy ember, néha nem értettem őket, megterhelőnek éreztem a tétovaságukat, a bizonytalanságukat, a stílusukat.
Ugyanakkor mégis nagyon jó szolgálatot tettek a regénynek, két okból kifolyólag is. Először is éppen ezzel a könnyedséggel, bizonytalansággal enyhítették a múlt tragédiáit, az érthetetlenből, a feldolgozhatatlanból sikerrel rántottak át a jelenbe, másodszor talán azt éreztették, hogy mi az ő problémájuk a holokauszt áldozataiéhoz képest, hiszen élnek, itt vannak, ők még tehetnek bármit, azokkal szemben, akik már nem.
És akkor legyen egy harmadik ok is, mégpedig az, hogy minden embernek, minden korban megvan a saját problémája, a személyes tragédiája, minden mindennel összefügg, a szálak egyszer összeérnek, és nem menekülhetünk örökké a gyötrelmek, a megoldandó feladatok elől.
Az 1944-45-ben játszódó események sokkal közelebb álltak hozzám, jobban megérintettek, sikerült a szerzőnek elérnie, hogy ott éreztem magam az ódon falak között, a régi lakókkal, félelmeikkel és reményeikkel.
A regény valóság és fikció keveréke, éppen ezért valós személyekkel is találkozhatunk benne. Ilyen Carl Lutz svájci diplomata, aki alkonzulként dolgozott Budepesten és zsidók ezrei köszönhetik neki életüket, Raoul Wallenberg, akinek a nevét sokkal többen ismerik, mint Carl Lutzét, Hofstätter Béla, a ház tervezője, akinek az akkori lakásának egy része ma Vámos Miklós "műterme", Szép Ernő és Heltai Jenő, Hatvany Lajos.
A ház 1944-ben védelem alatt állt, lakói svájci és svéd védelem alatt álltak. Sajnos sokukat ez sem védte meg a gonosztól. Attól, hogy belelőtték őket a Dunába, attól, hogy kegyetlenül meggyilkolták őket. Mielőtt ez történt volna velük még megismerjük ezeket az embereket, az érzéseiket, a félelmeiket, a gondolataikat, a bátorságukat, életüket.
Nagy alapossággal megírt történelmi megemlékezés, melyben a múlt kemény és megrázó, megbocsájthatatlan, feledhetetlen eseményekkel. Az épület az összekötő elem a jelen és múlt között, mely mindkettőnek hallgatag szemtanúja volt.
Azon azért gondolkodom már egy ideje, hogy vajon miért nem kedveltem túlzottan a jelen szereplőit... Vajon VM akarta így? Vagy ez teljesen egyedi, személyes benyomás?
Bea
A könyvet megrendelhetitek IDE KATTINTVA.
"Lehiggadni, megnyugodni, visszatérni a normál kerékvágásba.
Tekintsd úgy, hogy csak álmodtad az egészet. Vagy filmen láttad.
Egy rossz filmben.
Hát, közepesben."
*****
"(…) a kínos helyzeteknek előbb-utóbb végük szakad, akkor is, ha a kelleténél tovább tartanak."
*****
"A békét olajzöldnek képzelte, ugyanakkor orgonaillatúnak.
Hogy e kettő miként jön össze, arra nincs magyarázata."
*****
"Arra való a barát, szóljon, ha fogadon mák van."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése