A történet két szálon fut, az egyik tulajdonképpeni jelenünkben, 2017-ben, amelyben a 70. évéhez közeledő, környezetvédelmi aktivistát, Signét ismerhetjük meg, a másik pedig a nem túl távoli jövőben 2041-ben, amikor a fiatal David és kislánya, Lou történetéről olvashatunk.
A jelenben Signe életét, erőfeszítéseit, dühét és haragját láthatjuk, mellyel az emberek kapzsiságára reagál, amivel mérhetetlenül és visszavonhatatlanul tönkreteszik a környezetüket, nem gondolnak a jövőre, nem gondolnak arra, ha így folytatják, az elkövetkező nemzedék szenvedni fog, mert a vízkészlet rohamosan elfogy.
Az idős Signe morcos, magának való embernek tűnik, de visszaemlékezéseiből megismerjük egészen kislánykorától, ezért el tudjuk fogadni, de legalábbis meg tudjuk érteni a gondolatait, a fájdalmát, a tetteit és a magányosságát. Egy olyan embert ismerhetünk meg személyében, aki egész életét a természet védelmére tette fel, amit édesapja örökített rá, ugyanakkor édesanyjával nem igazán találta meg a hangot, és a szerelemmel sem volt szerencséje.
A kis Signe már gyermekkorában elkötelezett környezetvédő lett és ezt a harcot élete végéig nem hagyta abba, 70 évéhez közeledvén is egy olyan szabotázsakciót hajtott végre, amiről nem is gondolta volna, hogy milyen nagy dolgot jelent majd 24 évvel később.
Norvégiában járunk Signével, ahol saját szemünkkel láthatjuk, hogy milyen károkat okozott az ember a környezetében azzal, hogy elvette a természettől a vizeket és a saját uralma alá hajtotta, mindezt pedig azért, hogy még több és több anyagi haszonra tegyen szert.
2041-ben az aszály már rányomja bélyegét az emberiség életére, háborúk és menekülttáborok, szétszakadt családok és embertelen, egyre romló körülmények jellemzik a hétköznapi életet Európában. David és Lou egy francia menekülttáborban várják, hogy David felesége és Lou édesanyja kisöccsével megérkezzen a táborba, hogy újra együtt legyen a család, mert úgy talán a nehézségekkel is könnyebb megbirkózni. Ekkor még nem tudjuk, hogyan és miért szakadtak el egymástól és hogy tulajdonképpen mi a céljük, hová is menekülnek, hogyan maradt egyedül apa és kislánya.
A várakozás közben a menekülttábor közelében egyik nap egy elhagyott tanyán David és Lou egy régi, ám jó állapotban lévő vitorlásra talál, amely célt ad a napjaiknak, ezúttal minden nap elsétálnak ide a menekülttáborból, ahol egyre romlanak az életkörülmények, az emberek kapcsolatára rányomja bélyegét a mindennapi dolgok hiánya.
David és Lou kapcsolata nem igazán ideális, a fiatal David nem tudja teljes valójában átadni magát apai feladatainak, gondolatai minduntalan eltűnt felesége és kisfia körül járnak, ezért nem tudja az anyátlan Lounak biztosítani teljesen azt, amire a kislánynak nagy szüksége lenne. Megismerjük néhány ember történetét, amely mind-mind nagyon szomorú, a romló életkörülmények nem sok jót ígérnek, talán Európa északi országai még ígérhetnek egy kis reményt, egy talpalatnyi jövőt, Davidnek és Lounak ez az utolsó reménye, mozgásba hozni a kiszáradt Európában a vitorlást és eljutni északra.
Ehhez azonban szükségük lenne a hétköznapi élethez szükséges alapellátásra, élelemre, de legfőképpen vízre. A jelen és a jövő szálai nagyszerűen érnek össze, reményt adva ezzel nemcsak Davidnek és Lounak, hanem nekünk és gyermekeinknek is.
Signe története és tettei azt mutatják meg, hogy sokszor egy kicsinek tűnő dolog is nagy tett lehet a jövőre nézve, valakinek a jövőjére nézve, és ezért soha ne mondjuk azt, hogy mi nem takarékoskodunk a vízzel, mert egy embernek az odafigyelése semmit nem jelent. Vagy nem vigyázunk a levegő tisztaságára, mert a mi apró tettünk semmit nem jelent a sok repülőgéppel és autóval szemben, ami szennyezi a levegőt. De igenis jelent, és ez a könyv is erre mutat rá Signe és David történetének összekapcsolódásával.
Nagyon figyelemre méltó regény, ilyen könyvek is lehetnének kötelező olvasmányok az iskolákban, mert talán így sokkal hatásosabban lehetne a fiatalok figyelmét felhívni a környezetvédelem fontosságára.
Signe története talán vontatottabb és lassabb volt, ezáltal unalmasabbnak tűnhetett, de nekem az ő elmélkedős, érett gondolatai is tetszettek, és nagyszerűen összehozta Maja Lunde a végén az idős, tapasztalt élet megfontoltságát és ennek az életnek a következményeit, megmutatván milyen hatással lehet a felelősségteljes gondolkodás a jövőre, a jövőben élő emberekre.
Olvassátok el ezt ezt is, és A méhek történetét is, melyről IDE KATTINTVA olvashattok.
Bea
A könyvet IDE KATTINTVA megrendelhetitek.
"...valakinek szüksége van rád, vagy szüksége lesz rád."
*****
"A békák kihalnak, csendben elpusztítják őket, és a világ nem törődik velük,
a világ fajainak harmada súlyosan veszélyeztetett, de őrá senki sem gondol, a békára,
amely végigvándorol a világ mocsarain, mindig a víz mellett maradva, nyálkásan,
visszahúzódva, nem elég gusztustalan ahhoz, hogy csúnya legyen, és nem elég furcsa ahhoz,
hogy vicces legyen, csak különös, ahogy brekeg, ugrál és menekül az ember elől."
*****
"... semmi sem csúnyább, mint az, ami valaha szép volt."
*****
"Minden egy pillanat műve volt. Az ember az egyik nap még vekkerre ébred,
reggelizik, munkába megy, veszekszik, nevet, szeret, mosogat, aggódik,
hogy a hó vége előtt kiürül a számlája... nem is gondol arra, hogy minden, ami körülveszi,
egyszer csak elillanhat. Még ha tudja is, hogy a világ változik. Még ha látja is a hőmérőn.
Nem gondol ilyesmire mindaddig, amíg egyszer nem a vekker hangjára,
hanem kiáltásokra ébred. A lángok elértek a városáig, a házáig, az ágyáig, a szeretteiig.
Az ő lakása ég, az ő ágyneműje kap lángra, az ő párnája kezd füstölni,
és nem tehet mást, mint hogy rohan."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése