1946-ban az Olasz Kommunista Párt vonatokat szervez, hogy gyerekeket szállítson a háború utáni Nápoly nyomornegyedeiből északra, az ország jobb helyzetben lévő részeibe. Az ott élő jómódú családok befogadták néhány hónapra ezeket a gyerekeket, családtagként bántak velük, hogy testileg-lelkileg megerősödve térhessenek majd vissza a saját családjukhoz.
A történet hőse Amerigo Speranza, aki édesanyjának második gyermeke, de a bátyját soha nem ismerte, mert a születése előtt meghalt. Édesanyja megkeseredett fiatal nő volt, aki egyedül nevelte Amerigot, akit egy Amerikába távozott apaképpel hitegetett.
A hétéves Amerigo a cipőjük szerint osztályozta az embereket, az utcán pontozta a cipőket az állapotuk szerint és minden vágya egy saját, kényelmes, új cipő volt. Amit meg is kapott az új családjában, mellé pedig még sok minden mást is, elmúlt az éhezés, a nélkülözés, sőt még egy saját hegedűt is kapott, és hegedülni tanulhatott.
Barátokat, testvéreket, pótapát és két pótanyát is kapott és egy teljesen más életet. Szeretetet, melegséget, törődést és támogatást. Mindent, amit addig nem. Új, ideiglenes családja szerette volna az édesanyját is megismerni, de ő elzárkózott mindenféle kapcsolattól.
Amikor az idő letelt és Amerigo sok más gyerekkel együtt visszatért a szegénységbe, nem találta a helyét. Rideg, érzelemmentesnek tűnő anyja sem könnyítette meg a helyzetét, és amikor egy olyan dolgot követett el, amivel a kisfiúnak szinte kitépte a szívét, Amerigo visszaszökött a befogadó családjához.
És ezután majd 50 év múlva látjuk viszont, amint visszatér híres hegedűsként a szülővárosába, az anyja temetésére. Érzéseiből, gondolataiból próbáljuk összerakni, hogy mi történhetett vele az elmúlt évtizedekben.
Mit érez azzal kapcsolatban, hogy otthagyta az anyját és másik családot választott magának? Hogyan tartotta a kapcsolatot az édesanyjával és mit tudott az életéről? Egy gyökértelen, önmagával nem megbékélt embert láttam a felnőtt Amerigoban, akit talán jobban meg tudtam volna érteni, ha az a bizonyos negyvennyolc év nem marad ki a történetből.
Nagyon jót tett volna a történetnek, ha olvashatunk arról, hogyan maradhatott Amerigo végleg a befogadó családjánál, milyen életet élt, és vágyott-e valamennyire gyerekként az édesanyjára,az édesanyja szeretetére. Bár ezt az érzelmet nem fedeztem fel az anyában, talán így próbálta magát megkímélni egy esetleges újabb csalódástól, talán első gyermeke halála tette ilyen keménnyé és látszólag érzelem nélkülivé. Mert a szegénység még nem magyarázat a gyengédség hiányára, egy szeretetteljes ölelés, egy meleg pillantás, egy óvó simogatás, Amerigónak mindezekben nem sok része volt.
A Gyerekvonat egy komor, de erős történet, mely gyermekszemmel mutatja be a háború utáni Olaszország helyzetét, az elszegényedett lakosság mindennapi életét, mely éppen emiatt a gyermeki szemszög miatt mégsem szomorú, hanem inkább reménykedő és vágyakozó, őszinte és kedves.
Míg a gyermek Amerigo élete reményteljes volt és még minden előtte állt, addig a felnőtt férfi élete szívszorító, a megélt élete ellenére, ami nekünk olvasóknak egy üres lap, amely jól példázza kettészakított életét.
Szép, finom és fájdalmas történelem ez a könyv, mely egy korszak jelenségeit mutatja meg; a háború hatásait, a kettészakított életeket, a soha be nem teljesült vágyakozásokat, a fel nem dolgozott döntéseket, a meg nem kapott szeretet érzését, a túlélést és a lehetőségeket.
Bea
"… mindig érdemes megpróbálni, még ha nem is tökéletes minden,
még ha vannak is hibák. Amit meg lehet tenni, azt meg kell tenni."
*****
"– Amerigo, néha az szeret igazán, aki elenged, nem az, aki visszatart."
*****
"Ebben az iskolában férfi a tanító néni, és Ferrari tanító úrnak hívják.
Fiatal, nincs bajusza, és raccsol. Azt mondja a többieknek, hogy én is vonatos gyerek vagyok, fogadjanak szeretettel, hogy otthon érezzem magam.
Otthon nem volt semmim, gondolom magamban.
Úgyhogy jobb lesz, ha inkább úgy fogadnak, hogy náluk érezzem magam."
Szeretném elolvasni!
VálaszTörlés