Szentesi Éva: Pedig olyan szépen éltek

Szentesi Éva könyve vegyes érzéseket ébresztett bennem. Főhőse, Mari, aki az anyjának mindig csak Mari fiam volt, sohasem kislányom, szeretet és figyelem nélkül nőtt fel, szülei zűrös kapcsolata, anyja szeretetének a hiánya, apja alkoholizálása, rossz, elhanyagolt életmódjuk következtében egy olyan lány vált Mariból, aki ennek a gyerekkornak egész életében magán viselte a nyomát, sőt, emiatt az indítás miatt az egész élete vakvágányra került.

Boldogtalan gyerekkor után, egy szabadabb, de nem boldogabb tinédzserkor, majd felnővén, házasság, gyerek, szerető, gazdagság, felületesség, érzelemnélküliség, sodródás a világban, az életben. A folytonos boldogságkeresés, a céltalanság, a kiszolgáltatottság.  

Mari úgy érzi, hogy soha nem szerette senki, ő sem tudja magát szeretni, és sajnos nem csak magát nem tudja, hanem nagyjából senkit. Elköveti ugyanazokat a hibákat, amelyeket a szülei, az élet ismétli önmagát, nem találja a kiutat a lapos, felületes, érzelmek nélküli életéből, és nincs a környezetében olyan segítség sem, aki észrevenné, hogy mekkora magányban és elhagyatottságban tengődik ez a nő. 

Ezért elfogadja a kirakatéletet, hazudik magának egy normális életet, ami egyáltalán nem normális. Pedig annak látszik. Az egész élete annak látszik, attól függ, honnan nézzük és attól, hogy mit tudunk róla. 

És itt visszatérek a vegyes érzésekre, amelyeket a könyv keltett bennem. Egyrészt nagyon elgondolkodtató a téma, a cselekmény, mert minden bizonnyal nagyon sokan élnek úgy, hogy azt gondoljuk, hogy "jaj de szépen élnek", mindenük megvan, milyen szép család, de közben nem látunk a falak mögé, nem tudjuk, hogy mi zajlik a családon, a kapukon belül, másrészt nagyon bosszantó, hogy Mari, aki ilyen körülmények között nőtt fel, ilyen rossz tapasztalatokat szerzett élete során, nem rendelkezik annyi ambícióval, hogy életét jó irányba terelje, segítsen magán, vagy segítséget kérjen, keresse az utat a valódi boldogsághoz. Éppen azért, mert ő így nőtt fel.

Ez zavart, de elképzelhetőnek tartom, hogy vannak kisiklott életek, vannak emberek, akik nem kapnak időben segítséget, és az életük egy buborék, ami bármelyik percben szétpattanhat. Ők pedig tehetetlenül nézik és egyre lejjebb süllyednek az élet útvesztőjében. 

Egy ilyen megrázó, nehéz, kemény élet esetében szívesebben olvastam volna részletesebben az érzelmekről, az eseményekről, a szereplők gondolatairól, bár értem én, hogy mit akart Szentesi Éva mondani, de ha jobban beleteszi Marit a történetbe, talán én szeretni tudtam volna, ha már más nem szerette. 

Ha nem ilyen nagy ugrásokkal haladunk a könyvben, talán közelebb kerülhetünk Marihoz, és még talán megértés és némi szimpátia is felmerül bennünk, bennem. Így csak sajnáltam és azt gondoltam, hogy bizony mégis tehetett volna valamit. 

A könyv nyers és kíméletlen, szókimondó és őszinte, határozottan "szentesiévás". 

Bea

"Én egyébként előírnám az összes szülőnek, hogy szeresse a gyerekeit. 

Aki nem így tesz, attól meg rendesen elvenném."

*****

"Milyen vicces ez, és milyen szánalmas is egyben. Egész gyerekkoromban 

az erőszakos apámtól rettegtem, és az volt az álmom, hogy majd egy kedves és édes férjem lesz, 

aki tisztességes velem, aztán amikor megkaptam ezt a jó és tisztességes férjet, 

eldobtam magamtól, és lecseréltem egy olyanra, mint amilyen az apám is volt."