Liane Moriarty: Kilenc idegen

Liane Moriarty korábban olvasott két könyvével elérte azt, hogy az összes ezután megjelenő könyvét szeretném elolvasni. Még úgy is, hogy a Kilenc idegennel kapcsolatban meglehetősen vegyesek az érzelmeim. 

Tetszett az alapötlet, miszerint az emberek elvonulnak egy egészségcentrumba feltöltekezeni, lefogyni, pihenni, lelkileg rendbetenni magukat, átgondolni az életüket, tetszett a csapat, amit Moriarty összehozott erre a tevékenységre, remek karakterek voltak, nagyon szerettem olvasni lassú bemutatkozásukat, gondolataikat.  Kedvencem volt Frances, tulajdonképpen az ő gondolatait, hangját hallhatjuk legtöbbet a könyvben, de a többiek is teljesen szerethető szereplők.

Egész sokáig tetszett minden, megismerhettünk kilenc teljesen különböző embert, nagyon más problémákkal és életutakkal, és közvetlen közelről figyelhettük, hogyan alakulnak egymás közötti kapcsolataik, gondolataik. Mit gondolnak a másikról, mennyire érdekes és mennyire tévútra vezethet, amikor kívülről, egy gyors benyomás után ítélkezünk valakiről, szóval egy nagyon jó pszichológiai háttérrel megtámogatott volt a történet.

Hogyan változnak ők maguk, miként érik el a teljes, vagy részleges átalakulást, és segít-e rajtuk ez a terápia, ami számomra is éppannyira titokzatos volt, mint számukra, egészen addig, amíg be nem toppant a cselekménybe az "őrület".

Egyrészt izgalmas volt, érdekes és lekötött, olvastatta magát, másrészt voltak vontatott részek benne, amikor azt éreztem, hogy a kevesebb több lenne, ugyanakkor helyenként mégis kevésnek találtam az információt, a részleteket, például az egészségcentrum vezetőjét Mashát részesíthette volna nagyobb figyelemben a szerző, és talán nagyobbat üt a végén a csattanó is. Mert volt így is, de mégis. 

Úgy éreztem,  meglehetősen nehezen ment előre a történet, mint amikor rozsdásak a fogaskerekek, sőt néha egy-egy nem odaillő alkatrész van a gépezetben, ilyesmi érzéseim voltak a történettel kapcsolatban. Az előzőleg őrületként emlegett rész pedig már eléggé elképzelhetetlen volt, de lehet, hogy csak az én fantáziámmal van baj. 

A lényeg, hogy aki szereti Liane Moriarty előző könyveit, azoknak mindenképpen érdemes elolvasni, és bár ez a könyv áll az utolsó helyen az általam olvasott három könyve közül, nem tántorít el attól, hogy elolvassam az ezután megjelenő könyveit is. Olyan ez a regény, mint egy sikeres író első könyve, nem a legsikerültebb még, de azért olvasható és szórakoztató.

Zavaró volt azonban, hogy végig hiányoztak a szavakból itt-ott betűk, mintha csak a feszültséget így akarták volna fokozni bennünk, olvasókban. :D Na jó, nyilván nem, és olyan is volt, amikor el tudtam feledkezni róla, de azért alapjában véve rontotta az olvasásélményt kissé.

Előző olvasásaim a szerzőtől:

Add vissza az életem

Hatalmas kis hazugságok

Bea

"(...) nagyon úgy tűnik, hogy gyermektelen szinglinek lenni harmincévesen 
egészen mást jelent, mint gyerektelen szinglinek lenni ötvenévesen."

*****

"Nem tudta elhessegetni a rossz érzést, hogy na nem örökíti meg telefonjával a pillanatot, 
akkor valójában meg sem történik, nem számít, nem valóságos.   
Tudta, mennyire irracionális, de nem tehetett róla - telefon nélkül szó szerint nem volt _önmaga._

*****

"Az ember azt hinné, túl öreg már ahhoz, hogy aggódjon, mit gondolnak a testéről 
vagy a fürdőruhájáról, de ez a neurózis szemlátomást tizenkét éves korban kezdődik 
és _sosem_ ér véget."