Kedves Naplóm! /avagy egy kerek születésnap/

2020. március 19., csütörtök

A mai nap teljesen eseménytelenül telt. Mindössze egyszer olvastam el a híreket a koronavírusról, nem kattintottam rá minden facebook bejegyzésre, ami a vírussal kapcsolatos, sőt a határinformációkat sem néztem félóránként.

Reggel elvégeztem a szokásos tornámat, amelyről hamarosan írok majd a Helló! A nevem: Bea című rovatomban. Jógázni szoktam reggelente immár négy hónapja és a Tibeti rítusnak nevezett 5 lépéses gyakorlatsort végzem el előtte. Majdnem minden reggel, de sajnos az elmúlt héten nem ment minden nap, és beismerem, hogy csak kifogásokat gyártok akkor, amikor megmagyarázom magamnak, hogy miért nem csinálom meg, pl. fáj a fejem, kattog a combcsontom, stb.,  még akkor is, ha tényleg így van, könnyű ezekbe a dolgokba belekapaszkodva kifogást találni. 

A héten már elég jó voltam az önfegyelmem visszaszerzésében, így ma is tornáztam. A végén mindig rájövök, hogy de jó, hogy megcsináltam, egyrészt fizikailag is nagyon jól érzem magam utána, másrészt pszichésen is jót tesz, elégedetté tesz önmagammal szemben, és teljesen jól indul a nap. Egyszer hagyhatom ki a héten, mégpedig hétfőn, a magam által magamnak adott engedéllyel.

A mai nap egy kis mosogatásból, főzésből, palacsintasütésből, olvasásból állt nekem, semmi komolyat nem csináltam. Persze, itt vannak a fiúk is, de ma eléggé önellátóak voltak, a palacsinta nutellával való megkenése ma ment nekik, csodák csodájára még Titusznak is sikerült.

Tegnap sem csináltam egy kis főzésen kívül sok mindent. Tegnap egy kicsit különös nap volt. Úgy érzem, sikerült nem tulajdonítani neki nagy jelentőséget, mert nem is akartam, de azért mégis itt van, itt volt egész nap a fejemben, és azon gondolkodtam, hogy hányadán is állok én ezzel a dologgal. 

Nem kerülgetem tovább a témát, arról van szó, hogy tegnap születésnapom volt. És nem ez a lényeg, hanem az, hogy hanyadik. Emlékszem, legelőször talán akkor éreztem, hogy mennyire telik az idő, amikor a 30. születésnapomat ünnepeltem, addig nem nagyon foglalkoztam vele. Harmincévesen már kétgyerekes anyuka voltam, és egyszer csak rádöbbentem, hogy már egy teljesen más életet élek, mint néhány évvel azelőtt és jézusom, de öreg vagyok. Sőt, Zsófit is megmosolyogtam nemrég, amikor azt mondta, hogy nyáron 25 éves lesz, és jaj de öreg is ő már. Nos, én 25 évesen szültem Zsófit, ő pedig az idén 25 éves lesz, könnyű kiszámolni, hogy hanyadik születésnapom volt. 

De le is írom. 50. Semmi nagy csinnadratta nem volt, kedvenc sütisboltunk, ahol vegán és cukormentes sütiket, tortákat lehet venni, bezárt, így palacsintát sütöttem, abból is a vegán Szaffisat, mert se cukrot, se fehér lisztet nem fogyasztok. A fiúknak hagyományosat sütöttem.  

Előfordult régebben, amikor a gyerekek meséltek valakiről és kérdeztem, hogy mennyi idős, fiatal-e vagy öreg, akkor mondták, hogy már öreg, úgy kb. veled egyidős. :D Na kösz szépen! - mondtam mindig ilyenkor. De aztán belegondoltam, hogy tizen- és huszonévesen már én is öregnek tartottam egy ötvenévest. 

Érdekes dolog ez, mert én egyáltalán nem érzem ezt az ötven évet, sőt, kb. 10 évvel fiatalabbnak is gondolnak úgy általában. Fizikailag jobban érzem magam, mint valaha, és jobb kondícióban is vagyok, mint valaha, köszönhetően a négy hónapja felfedezett cukorbetegségemnek és az azóta bekövetkezett életmódváltásomnak. 

A lényegen azonban mindez nem változtat, 50 éves lettem, és nem tudom, hogy barátkoznom kell-e még ezzel a dologgal, vagy egyszerűen nem foglalkozni vele, mert nem ez a lényeg, hanem, hogy miként érzem magam, boldog és elégedett vagyok-e az életemmel, azt csinálom-e, amit szeretek. 

Azért azt hiszem, örülök, hogy ennyi éves vagyok,  mert ez azt jelenti, hogy élek és itt vagyok, és annak ellenére, hogy ez már félszáz, úgy érzem fel is szabadít ez a dolog, mert mindezidáig sosem beszéltem a koromról, most meg elmondom ország-világnak, sőt előző bejegyzésemben fotót is tettem fel, ami szintén nem jellemző rám. Mintha egy nagy doboz önbizalmat kaptam volna ajándékba. Ezért íme egy újabb kép. :D :D

Érdekes kérdés merült fel bennem. Mikor érezzük-e egyáltalán öregnek magunkat? Most nem érzem egyáltalán annak magam. De egy 50 évest már fiatalnak sem mondanék. Lényeges ez? Kell-e ezen merengenünk? De tudunk-e nem merengeni rajta? Kell-e valamiféle leltárt csinálnom, hogy mit értem el és mit nem? 

Arra jutottam, hogy nem kell, én nem fogok. Csak élek, élvezem a pillanatokat, a napokat, a hétvégéket, az ételeket, a természetet, a családomat. Mert minden, amire és akire szükségem van, itt van körülöttem és ez boldoggá tesz.

Remélem, majd 85-90 évesen mesélhetem az unokáimnak, hogy éppen 50 éves voltam a koronavírus idején, és mindössze csak az eszem ment el, mert internetes naplót kezdtem írni, de azon kívül minden rendben volt, még többet olvastunk, mint addig, még többet társasoztunk, mint előtte, és nagyon sokat voltunk együtt, amitől meg jobban megtanultuk értékelni egymást és az életünket. 

Ti hogy vagytok az idő múlásával és a születésnapokkal?

Bea