Kápráztató

A művészet, az egy felhő, amelyik árnyékot vet a hőségben, vagy villám, ami eltöri egy helyen az eget, ahol az árnyék alatt vagy a villámfényben egyszerűen már nem lesz a világ olyan, mint azelőtt volt.  /Krasznahorkai László/

Szeretettel üdvözöllek benneteket az új rovatomban, melynek hosszas gondolkodás előzte meg a nevét. Nem állítom, hogy a legjobb név vagy cím, ami lehetne, viszont azok közül, amik eszembe jutottak, ez volt a legjobb. Bízom benne, hogy majd a megszokással ismerőssé, barátságossá, szerethetővé válik, mint a Könyvutca, hiszen ez az elnevezés is nagyon furcsán hangzott az első időkben. 

A Kápráztató egy művészeti tér, egy galéria, ahol szépségeket találhattok majd. Olyan szépségeket, amelyek engem kápráztattak el elsőként, de remélem benneteket is el fognak. Lesz itt gyönyörködnivaló a szemnek, a léleknek, a szívnek, lesznek képek, versek, rövid írások, novellák. Még olyan dolgok is előfordulhatnak, amikről most nem tudok, de időközben rábukkanok.

Sőt, arra buzdítalak benneteket, ha van valamilyen művészeti ág, amelyben ti is alkottok, legyen az festés, írás, vagy egyéb művészi tevékenység, írjátok meg nekem, mert szeretném, minél több tehetséges ember munkáját itt megmutatni. 

Az első Kápráztatót Szabó Anita versével kezdem. Mindig örömmel olvasom Anita írásait, és boldog pillanat az, amikor a facebook oldalán új versre bukkanok. Vannak, amelyek egyszerűen csak szépek, és vannak, amelyek különösen megérintenek. De mindegyik tele van érzelmekkel, vibrálással, élettel, örömmel és szomorúsággal. Most a legutóbbi kedvencemet mutatom meg nektek.

Bónuszként pedig Patai Szabó Katalin festményét láthatjátok a vers kísérőjeként. 

Szabó Anita: Repülni hozzád

Lehunytam szemem. Talán el is aludtam, de nem lehetett több egy percnél.

Hozzád repültem. Csak szálltam és szálltam. Karjaim kecses szárnyként funkcionáltak. 

Siklottam, annyira könnyű voltam. Felettem az ég vörösen izott, akár egy hullámzó pipacstenger. Csodálkozva néztek rám, hogy mit keresek én ott.

Rájuk kacsintottam és kacagtam. Nem, dehogy is. Inkább tátott szájjal, gurgulázva nevettem, hogy már a könnyem csordult. Késztetést éreztem, hogy belesüppedjek a pipacsokba és bukfencet vessek ebben a vörösen folyó virágmasszába. Nem is én lettem volna, ha nem teszem meg.

Prüszkölve és boldogan száguldottam tova.

Előttem, hátam mögött végtelen kékség. Óceán az égen, amit csak néha szel át egy-egy bárányfelhő, amelyek bégetve, ugrándozva terelgetik egymást.

Békesség töltött el. Nem akartam mást, csak hozzád repülni.

Oly közel voltam magamhoz. Nem volt álarc, nem volt kényszerített mosoly, nem volt gombóc a torkomban és nem akartam senkit se más éghajlatra kívánni.

Alattam városok suhantak fénysebességgel. Óriás fenyők hasították ketté a lenti égboltot, majd mezőkön zúgó traktor szántotta a földet. Madarak trilláztak és zakatolt a föld.

Már csak karnyújtásnyira voltam tőled, mikor bekúszott az éjszaka közénk. Pedig csak egy percet aludtam.

Patai Szabó Katalin festménye

Anitával Blogfaggató interjút is készítettem, IDE KATTINTVA  elolvashatjátok.

Az első verseskötetéről, a 33 Lélekcseppről IDE KATTINTVA olvashattok, a másodikról pedig IDE KATTINTVA, melynek címe: Halvány kékben lobogok.