2020. március 23., hétfő

Jón Kalman Stefánsson: A halaknak nincs lábuk


Nagyon fura a véleményem erről a könyvről. Ugyanis egyrészt mire elolvastam, tele volt idézetjelölő cédulákkal és azt éreztem, hogy az egész egy gyönyörű költészet, és az írás stílusa, a szépséges fordítás nagyon illik a történet fekete, sötét, borongós, emlékezős, megtépázott hangulatához, már-már hallom a szelet, a tenger zúgását és érzem a borzongató hideget. 

Látom az összegörnyedve munkába siető embereket, mosolytalan arcukat, néma megkeseredettségüket. Látom életek kiüresedését, értelmének keresgélését, látok keserűséget és hiábavalóságot. Nem találok viszont egyensúlyt, nem találok boldogságot és örömet, az egész történet lehangolttá tett, még annak ellenére is, hogy a szépségei elbűvöltek. 


Másrészt, nehezen fogtam a kezembe újra és újra, bár mindig reménykedtem, hogy a filozofikus hangulatból végre áttérünk egy kicsit a valóságba, megismerhetem esetleg a jelenben élő Arit, aki visszatért beteg apjához, megismerhetem a barátot, akinek tolmácsolásában az egész történet elénk tárul. Ha a barát volt egyáltalán, mert ez nekem nem volt annyira világos a történet végére sem. 

Kétféle végkövetkeztetésem van: vagy nagyon beszippantott Izland fekete keserűsége és kilátástalansága, annyira, hogy én magam is teljesen sötéten látok mindent, beleértve a történetet is, vagy annyira kívül maradtam, hogy ez a tömény fájdalom, sikertelenség és boldogtalanság nem érintett meg, ezáltal annyira nem élveztem a könyv olvasását.

Ugyanakkor apróságok mégis elvarázsoltak, Ari nagyszüleinek története, nagyanyja Margrét élete, szerelme, majd szenvedése. Magára hagyatottsága, az az erő, amivel boldogulni tudott nap, mint nap beteg apósával, gyerekekkel és várandósan. Egészen addig, amíg el nem szakadt benne valami.

Ari és barátja fiatal-, szinte kamaszkori küzdelmei, a munkával, a szerelemmel, a vágyakkal. Ari anyjának hiánya, a táj szépsége. Nagyon sok minden elvarázsolt, mégis a végén kívülről néztem csak a varázsdobozt.


Ettől függetlenül ajánlom nektek ezt a könyvet, már csak azért is, mert mindenkire máshogy hat a varázslat, nem mindegy kit, mikor talál meg egy történet. Mindenképpen fogok a szerzőtől még olvasni, és Patat Bence fordításának köszönhetően a történet stílusa, nyelvezete gyönyörű (tudom, ezt már fentebb írtam). 

Bea 

"A zene képes fényt hozni a sötétségbe, képes kiszakítani az embert a szomorúságból, 
a szorongásból, a negatív gondolatokból, hogy átlendítse az életvidámságba, 
a létezés, az itt és most örömébe; nélküle az emberi szív élettelen bolygó lenne."

*****
"Jobban érzi-e magát az ember egy nagyobb házban, 
vajon a boldogság könnyebben odatalál-e, mint a szűkös szobákba?"

*****
"Az idő nem ismer sem kíméletet, sem tapintatot: tesz egy lépést, 
és már meg is öregedtél, ahogy a hegyek meg a fű is."






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése