Tavaly decemberben írtam a Karmaváltás című könyvedről, amelyben leírod fél évetek történetét. Három gyermekeddel Indiába utaztál és 6 hónapig éltél velük ott egyedülálló anyaként. Elmondod, mi késztetett erre az elhatározásra?
Mindig is nyitott voltam az újra, a kalandra és korábban már minden Magyarországon fellelhető módszert kipróbáltam, hogy gyermekeim autizmusán segítsek, ezt továbbra is teszem, ennek csak egy állomása volt India. Egy barátnőm buddhista guruja ajánlotta az indiai gurut, aki csodagyógyítónak számít. Úgy gondoltam, meg kell ezt is próbálni, legfeljebb egy érdekes, életre szóló tapasztalattal gazdagabban térünk haza.
Milyen a helyzetetek azóta? Hogy vannak a gyerekek?
A hazatérés zökkenőmentes volt, a megszokott környezetbe seperc alatt visszaszoktak a gyerekek és én is. Eleinte azt hittem, nem működött a karmaváltás, mert a nyugati fejemben annyira a gyógyítás volt és ugye a gyerekek nem „gyógyultak meg”. Aztán amint megszoktuk az itthoni környezetünket, szép lassan gyökerestül felfordult velünk a világ. Tudomást szereztünk egy gyógyszerkísérletről és be is kerültünk a csoportba. Ez az első autizmus gyógyszerkísérlet, melyen Kíra lányom vesz részt. Kende pedig egy tic elleni gyógyszert kap, amitől nemcsak a tic-jei javultak, de csökkent az agressziója, abbamaradt a bepisilése, közlékenyebbé és együttműködőbbé vált, ... összességében, mintha kicserélték volna a gyereket! Ettől az én életem is mérföldekkel könnyebbé vált. És nem utolsósorban kiadtam a könyvemet, e kapcsán már nagyon sok embernek segítettem és ez egy új perspektívát nyitott az én életemben is.
Mennyiben változtatott meg téged ez a fél év Indiában? Mit tanultál magadról, az emberi kapcsolatokról?
Teljesen! Én eleve azt gondolom, hogy az élet változás és ha már megszűnünk változni, nem is élünk igazán ... de az a fél év Indiában minden szempontból kimozdulás volt a komfortzónánkból, a komfortzónámból. Mivel magunkra utaltak voltunk, erősödött a kapcsolatom Istennel és az a bizonyosság, hogy minden úgy van jól, ahogy van. Rengeteg félelmemtől szabadultam meg. Az itthoni élet már gyerekjátéknak tűnik, még nehezített pályán is (két autista gyerekkel). Átértékelődtek az emberi kapcsolataim, az idő fogalma és az önmagamról és az életről alkotott képem. Nyitottam a világ felé azáltal, hogy nyílt önfelvállalással kommunikáltam, kommunikálok a helyzetünkről és rengeteg megértő, együttérző emberre leltem, ahelyett, hogy bezárkóztunk volna. Elindult egy angyali kör, minél többet adok magamból, annál több is jön vissza, pedig nem is várom. Az élet Európában, főleg nőként, annyival könnyebb és biztonságosabb, hogy minden nap hálás vagyok érte, hogy ide születhettem.
Mi az, amit nagyon szerettél Indiában?
India végletes érzéseket vált ki az emberekből. Van, aki utálja, van, aki imádja. Én, bár nagyon sok érv szól India ellen, az utóbbiak közé tartozom. Imádom a meseszerű valószerűtlenségét, a képtelenségét, a végleteit. Egyszerre van jelen a burjánzó természet és a szemét, kosz, szmog. Egyszerre nagyon spirituálisak és anyagiasak az indiaiak. Egyszerre nagyon érzelmesek és közönyösek.... azt hiszem, én ezt az ellentmondást szeretem Indiában a legjobban. És azt is, hogy minden lehetetlennek tűnik, majd végül varázsütésszerűen megoldódik, pont, mint a mesében! De persze az ételeket, a trópusi gyümölcsöket és zöldségeket, a riksákat, a színeket és szagokat is.
Ilyen hirtelen nem jut eszembe egy se ... a gyerekek már nehezebben szokták meg az ottlétet és minden túl csípős volt nekik.
Amíg külföldön nagyon sok irtó kedves, vendégszerető indiaival találkoztam, addig az ottaniak csalódást jelentettek számomra. Egyáltalán nem voltak nyitottak az emberek irányunkba. Nagyon képmutató a társadalom és felszínes. Aki másként működik, azt gyanakvással fogadják.
Megkönnyítette vagy inkább nehezítette az életeteket az, hogy egy teljesen más kultúrából, más földrészről érkeztetek?
Ez nézőpont kérdése. A beilleszkedésünket szinte ellehetetlenítette, ugyanakkor én, talpraesett nőként ott szinte férfiszámba mentem, tehát mindent el tudtam intézni.
Felkeltünk sok friss citromos vizet ittunk (ez a gyógyítás része volt), reggeliztünk (önmagában kihívás, mert nincs se kenyér, se felvágott, se lekvár, ...), tanultunk, én közben jógáztam és főztem, lementünk az udvarra játszani, ebédeltünk és 2-re mentünk a templomba, ahol napi 4 óra gyógyításban volt részünk. Délután vagy elmentünk valahová (fagyizni, játszótérre, vásárolni), vagy haza és az udvarra játszani. Aztán vacsora. Napközben is sok citromos víz ivás.
Hogy sikerült lakást bérelnetek és hogyan birkóztál meg a hétköznapi teendőkkel?
A 19. napon beköltöztünk az új bérelt lakásunkba (ingatlanügynök segítségével) és egy nap alatt berendeztem interneten! Van, ami elképesztően bonyolult Indiában és van, ami hihetetlenül egyszerű. A bútorokat úgy vettem, hogy 40%-os visszavásárlási garancia volt rájuk (végül 55%-on adtam el őket) és még aznap kihozták, amikor rendeltem, kártyával tudtam fizetni, miután összeszerelték őket ... Aztán meg kellett szokni, hogy a villanyszámla befizetés és mobilkártyafeltöltés mind mobilról megy, seperc alatt, ... de bankszámlát nyitni 2 hónapomba telt és addig meg voltunk bénítva, semmit nem tudtunk intézni. Az ivóvizet is rendelni kellett, de soha nem akkor és annyit hoztak, amikorra és amennyit ígértek. Mulatságos volt, csak humorral lehetett kibírni!
Mit ettetek? A gyerekeid rugalmasak az étkezés terén, vagy vannak megszokott ételeik, amiken kívül nem nagyon szeretnek kísérletezni?
Az autisták szelektív evők és bizonyos dolgoktól nagyon undorodnak. Ha nem olyat kapnak, amit megesznek, akár napokig is éheznek. És természetesen ami ott volt, az nem felelt meg nekik főleg Kendének nem. A lányom már kísérletezőbb volt és a legkisebbik fiam is megszokta a nem annyira csípős ízeket, de sajnos ott minden nagyon csípős volt, úgyhogy végül én próbáltam indiai-magyar hibrid ételeket varázsolni közkívánatra.
Három gyerekkel egyedül még akkor sem könnyű, ha egyszerűen csak otthon vagy a lakásodban, de te nekivágtál Indiának, két autista és egy egészséges gyermekeddel egyedül, egy teljesen más világban. Honnan volt ennyi bátorságod és erőd?
Nem tudom. Nagyon erősen úgy éreztem, ezt kell tennem és egy percig sem bántam meg. Nem vagyok egy ijedős alkat, korábban is sokat utaztam egyedül és a problémamegoldó képességem is jó, csak azért 3 ilyen gyerekkel más. Míg egyedül akárhol elalszom, akármit megeszek, addig értük felelős vagyok és nem könnyű rájuk még biztonságos környezetben sem vigyázni. De én bízom a gondviselésben és eddigi életem során is mindig volt megoldás mindenre, amikor arra szükség volt. És bízom az emberekben is, akik alapvetően jók.
Máshogyan viszonyultak az indiai emberek az autizmushoz, mint Magyarországon? Értek-e hátrányos megkülönböztetések ott, és érnek-e, értek-e itthon?
Indiában a műveltebb átlagemberek többet tudnak az autizmusól, mint idehaza! Ugyanakkor a másságunka, a furcsa viselkedésünket mégis elítélte a többség, vagy csak egyszerűen nem tudta elfogadni. Jó jó, hogy másként működik a gyerek agya, de akkor ne menjen le az udvarra játszani.
Itthon is érnek minket megkülönböztetések, évekig kitaszítottnak éreztem magunkat. Lekoptak a barátok, elkerültek az ismerősök, az én gyerekeimmel nem akart senki játszani. De én nem adtam fel. Rendületlenül hívtam gyerekeket magunkhoz, még olyan áron is, hogy én hoztam-vittem őket, mert a társas viselkedés is tanulható, még ha nehezebben is.
Egy guruhoz utaztatok ki, aki azt ígérte, hogy nem meggyógyítani tudja autista gyermekeidet, Kirát és Kendét, hanem karmaváltással éri el, hogy meggyógyuljanak. Hogy látod, mennyi sikerült ebből?
Őszintén, nem tudom. Annyi biztos, hogy karmaváltás történt. Hogy a gurunak köszönhetően, vagy egyszerűen azért, mert én ki mertem lépni a komfortzónámból ...? De nem is számít. A fő az, hogy sokkal jobban vagyunk!
Semleges volt számomra mindvégig. Én nem tudok tekintélyszemélyeknek behódolni, az embereket önmagukért és érdemeikért tisztelem, nem a pozícióikért.
Igen, köszönhetem neki, hogy fogadott, mert nélküle nem mentem volna oda és akor ez a sok jó sem történik velünk ...
Mind nagyon különleges volt! Micsoda fél év! Voltunk Jaipurban, ott a mesés Indiát láttuk, tapasztaltuk. Voltunk Goán, ott meg a tengerpart természetességét élveztük. Voltunk Coorg-ban, ahol a hegyek és a természet voltak lélegzetelállítóan szépek és voltunk Mysore-ban, ahol régi maharaja palotát láttunk. Kerala önmagában egy természeti csoda! Aztán a gyerekek imádták Singapúrban az állatkertet és a Universal Studios-t, Hong Kongban a kínai újévet és Tájföldön a strandolást. Végül hazafelé kis szürkeszirti cápákkal úszkáltak a Maldív szigeteken.
Bár az egész indiai tartózkodásotok képtelenségek sorozata volt, van-e valami, ami nagyon vicces dologként maradt meg bennetek?
Nagyon vicces volt, amikor a villanyszerelő, akit napokig üldöztem, hogy jöjjön végre, mert minden villanykörte egyszerre égett ki, végre megjött, majd leült a nappali közepén telefonon csevegni egy órán át! Vicces volt az is, ahogy a gyerekekkel rangolit készítettünk diwali alkalmából. Ez egy színes lisztszerű porból készült óriás mandala, amit a bejárati ajtó elé szórnak a fény ünnepén. Órákig csináltuk, majd végül belelépett egy szerelő és széthordta. Viccesek, sőt abszurdok voltak a teraszunkon lakó, játszadozó és sétálgató majmok, akik állandóan túljártak az eszünkön és ellopták a tejesember által hozott tejünket.
Vannak-e olyan emberek, akikkel az indiai tartózkodásotok kapcsán ismerkedtetek meg és azóta is az életetek része? Vagy esetleg nagyon jó szívvel gondoltok-e valakire?
Umára, a bejárónőre mindenképpen és Raja bácsira is. Umával tartjuk a kapcsolatot, annak ellenére, hogy alig tud angolul és írni egyáltalán nem ...
Volt-e olyan pillanat abban a hat hónapban, amikor legszívesebben feladtad volna?
Volt bizony! De aztán mindig újra felragyogott a nap!
Feladtad a munkádat, karrieredet a gyermekeid miatt. Mesélnél arról, hogy mivel foglalkoztál és mi a helyzet veled ma?
Sikeres vállalkozásom volt (média ügynökség) 17 évig, amit eladtam lassan 7 éve, hogy a gyerekekre tudjak összpontosítani. Azóta elsősorban befektetéseimből élek. Ez természetesen ad egy olyan szabadságot, aminek köszönhetően megléphettem ezt az utat is és jobban a gyemekeimnek szentelhetem magam.
Indiában nagyon nagy nehézséget okozott a megfelelő iskola megtalálása. Magyarországon milyen iskolába járnak a gyerekeid?
A két autista gyermekem hosszas küzdelem, keresés után egy kis családias, vidéki gyógypedagógiai iskolába jár, ahol nagyon jól érzik magukat és szárnyakat kaptak.
Karsa nem autista. Harmadik, legkisebb gyerekként ő ebben a helyzetben nőtt fel. Mennyire látja, hogy testvérei mások és hogyan tud viszonyulni ehhez?
Karsa már kétévesen azt mondta „anya én azért jöttem, hogy segítsek neked a testvéreimmel ha te már nem leszel”. Nagyon jó testvérek ők, imádják egymást. Karsa kifelé nagyon kiáll értük, befelé persze veszekszenek, mint minden testvér. Karsa mostanra már látja, milyenek és mint kis bölcs, felelősségtudó gyerek, már aggódik is a jövőjük miatt (irtó édes ilyenkor). Ugyanakkor már sokszor cikinek érzi a furcsaságukat. De én azt tanítom neki, hogy nem számít mások véleménye, ebből a helyzetből nincs menekvés, legjobb méltósággal felvállalni.
Te hogyan tudtad elfogadni, amikor kiderült gyermekeid autizmusa? Miközben persze anyaként, szülőként nem tehetünk mást, elfogadjuk gyermekeink állapotát, de mégis mi adta az erőt és elszántságot, hogy rendületlenül menj ezen az úton?
Amikor kiderült, a föld nyílt meg alattam. Nagyon nehéz éveket tudok magam mögött. Megjártam a pokol legmélyebb bugyrait és ott éreztem meg, hogy Isten még ott is velem van és biztat (nem vagyok vallásos). Komoly és tudatos önismereti úton mentem keresztül (a pszichológiától az ezotériáig) és ma már tudom, minden rossz, ami történik velünk, egy jó dolog előfutára, ha hajlandóak vagyunk belőle tanulni.
Én ilyen vagyok. Optimista és küzdő. Azt nem tudjuk megválogatni, hogy mi történik velünk, de azt igen, hogy hogyan viszonyulunk ehhez. Én inkább jó kedvvel, mert így másoknak is jobb és nekem is. Számomra ez az igazi belső szabadság.
A legboldogabb élmény az volt, amikor az idős szüleim megérkeztek Bangalore-ba, hogy minket láthassanak karácsonykor. Rettenetesen vártam őket és nagyon értékeltem, hogy egy ilyen hosszú, kényelmetlen utazásra vállalkoztak ebben a korban. Már előző éjjel úgy izgultam, alig tudtam aludni. Aztán reggel kimentem a piacra és vettem virágfüzéreket, több métert és azzal feldíszítettem a lakást (ott a fény ünnepén ezt csinálják, innen lestem el a trükköt és gondoltam nekünk a karácsony a fény ünnepe). Azt a pillanatot, amikor becsöngetek az indiai lakás ajtaján, soha nem fogom elfelejteni!
A gyerekek hogyan gondolnak vissza arra a hat hónapra? Szoktatok erről beszélgetni?
Szoktunk. Amikor beszélünk róla, mindig „fujj, de szörnyű volt” a mondás ... de aztán spontánul eszükbe jutnak jelenetek, amiken nagyokat kacagunk. Újév alkalmából számot vetettünk közösen (mindenki a maga szintjén) az elmúlt évvel. Karsa azt mondta, ő hálás, hogy láthatta, máshol milyen szegényen élnek az emberek és már tudja, hogy a tárgyaknak nincs jelentősségük. Szerintem ez óriási egy 9 éves kisfiútól!
Tervezel könyvet a folytatásról? Hogyan alakult itthoni életetek India után, mivel kell megküzdenetek napról napra, milyenek a mindennapok az autizmussal...
Igen, tervezek egy következő könyvet, melyről egyelőre nem mondhatok többet ... és a www.lohonyaidora.hu oldalamon vezetek blogot az autizmussal való együttélésről, mindenkit szeretettel várok ...!!!
Dóra könyvéről írt bejegyzésemet IDE KATTINTVA olvashatjátok.
Dóra könyvéről írt bejegyzésemet IDE KATTINTVA olvashatjátok.
Kedves Dóra, nagyon szépen köszönöm az interjút, kívánok nektek sikereket, egészséget és boldogságot!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése