Narine Abgarjan: Égből hullott három alma

Ha a jövő évben készítek listát a 2020-ban olvasott legjobb könyvekről, akkor ennek a könyvnek már biztos ott a helye, mindegy, hogy mennyi könyv vár még rám ebben az évben. Annyira szerettem ennek a könyvnek a világát, a hangulatát, a humorát, hogy a végtelenségig tudtam volna még olvasni. 

Már a címe sem mindennapi, a borítója sem átlagos, a történet helyszíne is különleges és a szereplők sem hétköznapiak. Szóval egy minden szempontból nagyon különleges és nagyon szívet melengető könyv. Imádtam és ajánlom mindenkinek, mert olyan világba repít és olyan élményt ad, ami ritka, mint a fehér holló. Vagy a fehér páva? (Ha olvastátok, tudjátok, miért a páva. ;))

A könyv egy regényből és a végén néhány elbeszélésből áll, amelyek már teljesen más időben, más világban játszódnak, de mégis ugyanabban a stílusban, íródtak, mint a regény, és nagyon jól szolgálták azt a célt is, hogy a Maran nevű falucskától és lakóitól lassan el tudjunk távolodni és el tudjunk búcsúzni, ott tudjuk őket hagyni.

Miközben pedig soha nem felejtjük el őket, mert felejthetetlen, amit adtak a történetükkel, szívet melengető, tele szeretettel, jósággal. Miközben dúlnak háborúk, tarolnak betegségek, pusztít éhínség, árvíz és földrengés. 

A történet azzal kezdődik, hogy az 58 éves Szevojanc Anatolija lefeküdt meghalni. Mielőtt lefeküdt, adott enni az állatainak, meglocsolta a kertet és az esővizes hordók tetejét is levette, hogy ha hirtelen lezúdulna valami nagy eső, ne mossa alá a házat. Az ételmaradékokat is levitte a hűvös pincébe, hogy ne romoljanak meg. Így indult ez a gyönyörűen szőtt mese, amelyen hol mosolyogtam, hol sírtam, miközben eltöltött valami hihetetlen melegség és boldogan olvastam, hogy Anatolijának nem olyan egyszerű meghalnia, mert Vaszilijnak, a falu kovácsának éppen most érett meg az elhatározása arra, hogy feleségül kéri az asszonyt. 

Miközben velük tarthatunk a közös életükben, megismerhetjük a múltjukat, az életüket, a falu lakóit, az összetartást, a szeretetet, a ragaszkodást és a kitartást, amivel túlélnek minden tragédiát és nehézséget, ha kell, temetnek, ha kell segítenek, ha kell örvendeznek, ha úgy hozza az élet, ünnepelnek, ha pedig úgy, akkor szomorkodnak. 

A lakosságában fogyatkozó örmény falucska a szerző elmesélésében egy mesevilágnak tűnik, pedig kijut lakóinak is a szenvedésből és a bajból, egyszerre gyönyörű és szomorú, ahogyan élnek, ahogy makacsul és erősen teszik a dolgukat, elfogadják a sorsukat, elszigetelve a világtól, csak néha kapva külső segítséget.

Maran hangulata varázslatos, régi házikókra növények futnak fel, az udvarok reggelenként tisztára seperve, a jószágok a hátsó udvarban kapirgálnak, bőgnek vagy éppen őrzik a házat,  a gazdasszonyok tésztát gyúrnak. Ezért is ilyen szeretnivaló ez a könyv, mert nagyszülőket, régmúltat idéz, olyan helyet, ahová visszavágyunk, ami már csak az emlékeinkben él, és ezért nagyon boldogok vagyunk, amikor egy könyvben megtaláljuk őket. 

Csodálatosan szép történet, fantasztikus szereplőkkel, keserédes eseményekkel, szív- és léleksimogató mese, melyet nagyon-nagyon ajánlok mindenkinek. 

Bea

"- Azt mondom én neked, Vaszo - köhintett aztán. - Az Isten tudta és akarata nélkül 
az emberi boldogság pillanata napokká vagy hetekké nem tágul. 
Így aztán meg is marad pillanatnak: pillanatnyinak, gyorsan elmúlónak. 
Ha egyszer boldogsággal ajándékoztak meg, fogadd el hálával. 
Ne sértsd meg az ég jóakaratát, légy méltó az ajándékhoz, amivel kitüntettek téged."

*****

"Az élet olyan, mint a déli álom - rövid, sokszínű, meleg - gondolta Haddum. 
- Szól belőle a gyermekeink nevetése, és könnyekre fakad meghalt szeretteink nyomán. 
Óceán illata árad belőle, sivatagi szélé, kukoricalepényé, mentateáé, 
mindazé, amit úgysem tudunk magunkkal vinni."

*****

"A hősöknek mindig nagyon egyszerű arcuk van, csak a filmekben szoktak 
rángani az izmaik meg a pofacsontjuk, miközben megmentik a világot. 
A valódi hősöknek mindig nagyon egyszerű az arcuk." 

*****

"Az éghez az öregek meg a gyerekek vannak a legközelebb. 
Az öregek azért, mert hamarosan elmennek, a gyerekek meg azért, mert nemrég érkeztek. 
Az előbbiek már sejtik, az utóbbiak pedig még nem felejtették el, milyen illata van az égnek." 

*****

"túlságosan sokára nőttünk fel

túlságosan sokára tanultuk meg elválasztani a búzát az ocsútól

és ami a legfájdalmasabb, hogy lehetetlen átölelni azokat, 
akik már nem tudtak megvárni"