Blogfaggató Pávó Rékával

Leukemia survivor, Power Woman - áll Réka instagram oldalán.

Már nem tudom hogyan találtam Réka oldalára, de arra emlékszem, hogy lenyűgözött a bátorsága, az életigenlése. Egy gyönyörű lány, aki leukémiával küzd és mindezt az elejétől dokumentálja. Lefényképezi, amikor meg kell szabadulni hosszú hajától, mert már annyira hullik a kemótól, végig fotózza magát, míg megvívja harcát a rákkal,  nyilvánosság elé áll, mert úgy gondolja, hogy a rák még mindig elég tabu téma társadalmunkban, mert valahogy el kell töltenie az időt, miközben hosszú hónapokra egy kórházi szobába költözik. Ő ott is élni, és nem meghalni akar.

Fotókkal dokumentálja napjait, kezeléseit, állapotát, külsejét, érzéseit, egyszerűen csodálatra méltó, amit ez a lány művelt. Megmutatta, hogy soha nem szabad feladni, hogyan is lehet küzdeni, de megmutatta azokat a pillanatokat is, amelyeket nekünk, külső szemlélőknek is fájdalmas volt nézni, amik felett elgondolkodtunk, hogy miért is ilyen kegyetlen az élet. Mitől függ, hogy kit választ ki a rák, vagy más betegség? Szerencse kérdése? Isten döntése? Lehet ilyenkor hinni Istenben egyáltalán?

Te miben hiszel Réka?

A rák előtt nem voltam hívő, pedig keresztény családban nőttem fel. Amikor az intenzív osztályra kerültem, erősödött meg a hitem és kértem Istent, segítsen ezzel a betegséggel megküzdeni. Kihozott győztesként, nem is akárhogyan. Azóta a hitem rendíthetetlen és a nyakamban egy Szent Rafael medált hordok, amit nem vagyok hajlandó egy pillanatra sem levenni.

Hogy érzed magad most?
Vannak jobb és rosszabb napjaim egyaránt, de összeségében nagyon boldog vagyok és teljes az életem. A rossz napokért kizárólag én vagyok a felelős.

Hogy érezted magad két évvel ezelőtt?
Nem találtam a helyem ebben a világban, inkább úgy mondanám csapódtam mindenhova. Nem tudtam, mit várok magamtól, nem bíztam önmagamban és másokban sem. Kényszeresen szerettem volna megfelelni mindenkinek. Rossz időben és rossz helyen hoztam döntéseket. Nem volt egyszerű, amikor szembesítettem önmagam ezekkel a kijelentésekkel.

Emlékszel minden küzdelmedre, minden pillanatra, vagy szívesen elfelejtenéd őket?

Minden részletre emlékszem a kezdetektől fogva, azaz 2017 szeptemberétől kezdve. Nem lehet nem emlékezni. Vannak pillanatok, melyeket örökre eltörölnék, aztán mégsem, mert rengeteget adtak hozzá a személyiségfejlődésemhez és azt gondolom nem is kell mindent eltemetnem magamban, hiszen nem árt, ha az ember gyakran emlékezteti magát arra, honnan kezdte és mit nyert.

Derült égből villámcsapásként ért a diagnózis?
Igen. Mindenre gondoltam csak arra nem, hogy 29 évesen vérrákos leszek. Influenzára tippeltem, hát nem jött be.

Hogyan fogadtad? Ilyenkor az ember nem omlik össze?

Mindenki máshogy fogadja a diagnózist. Ha van pokol, akkor ez olyan. Kilátástalan és belülről felzabál a fájdalom és a kétségbeesés. Én így éltem meg a diagnózis pillanatát.

Az első pillanattól erős voltál? Volt olyan pillanat, amikor úgy érezted, feladod, nem bírod tovább?

Új időszámítás kezdődik a kezelésekkel egyidőben, így az ember értékrendje is teljesen átalakul. Egyetlenegy pillanat volt, amikor fel akartam adni: a kemoterápiáktól annyira legyengültem, hogy az intenzív osztályon kötöttem ki, ahol totál lemerevedtek a végtagjaim és magatehetetlenül katéterrel, lélegeztetőgépen, pelenkában, csövekkel a testemben zokogtam és annyira gyenge voltam, hogy a szememet sem tudtam megtörölni, csak nyeltem a könnyeim. Akkor ott azt kívántam, öljetek meg mert én ezt már nem bírom. Idővel elkezdtem erősödni és megtanultam gyógytornász segítségével újra járni, ülni, sétálni, felemelni a karomat és szilárd ételt enni.

A fizikai fájdalom nagyon megnehezíti, hogy kemény légy? Vagy csak azért is az vagy, nem adod meg magad a fájdalomnak? Lehet ilyenkor egyáltalán erősnek lenni? 

A rosszhoz is hozzá lehet szokni és nagyon nehéz kapaszkodót találni a külvilággal. Minden embernek más a fájdalomtűrő küszöbe. Életemben először a vehemens, lobbanékony, kreatív természetem jól jött a fájdalmas, monoton mindennapokat átvészelni. Parókákban és sminkben ültem az ágyamon és mindig azt tettem, amit amihez csak kedvem volt. Abszolút nem törődtem azzal, hogy mit szólnak hozzá(m) mások. Egyetlen egy ember volt, akivel mindennap együtt lógtunk, vagy ő gurult át hozzám az infúzióival vagy én hozzá, ha éppen jól voltam és beszélgettünk nagyokat. Ő már nem él. 

Hogyan lehet elviselni azt a gondolatot, hogy nem tudod, egy nap, egy hét, egy hónap múlva itt leszel-e még? Vagy egyáltalán nem szabad erre gondolni? Tudtál-e nem erre gondolni?

Mindenkinek szembe kell nézni a halál gondolatával, pláne egy akut hematológiai osztályon, ahol mondjuk 12 betegből 3 ember van éppen olyan állapotban, hogy egyáltalán sétálni tud. Hetekig, hónapokig fekszünk ágyhoz kötve, külön kórtermekben, minimális mozgással csupán. Nincs hazajárás, kisebb kirándulások, otthoni gyógyleves, valamint nincs barátnőzés, de anyádtól-apádtól még egy puszi sem: csak a maszk, lábzsák és védőruha, távolról ölelés. Egy blokk kemó 4-5 hétig tart, teaforralóval és TV-vel költözünk be mindannyian. Utána pár napra hazamehetünk, de szigorúan kímélni kell magunkat, hiszen gyenge az immunrendszerünk. Nekem a legnehezebb az volt, hogy nem találkozhattam a cicámmal 8 hónapig. Ez már ugyan a múlt, de a mai napig úgy kelek és fekszem minden nap, hogy nem tudom mit hoz a holnap. Ezen nem keseredem el, az ember lelke megedződik és tartalmasabban éli a mindennapjait. Értékeli a többi emberek számára jelentéktelen dolgokat is. Szeretném átadni azt a fajta életszeretetet másoknak is, amit én képviselek. Szeretném, ha sokan észrevennék, milyen szép a körülöttünk lévő világ, és őszintén tudnának örülni egy kellemes zápornak vagy egy finom péksüteménynek.

Tanított neked valamit a betegség? Más lettél, mint a betegséged előtt voltál?

Igyekszem odafigyelni jótékonysági felhívásokra és lehetőségemhez mérten minden hónapban adakozom a szüleimmel együtt a Tegyünk a Leukémiás Gyermekekért és Betegekért Közhasznú Alapítvány számára.

Ezen felül türelemre tanított a betegség és elfogadásra. Elfogadásra, mégpedig abban, hogy elengedjek dolgokat, terveket, vágyakat és helyette képes legyek új, szép dolgok befogadására. 

Egy éve tünetmentes vagy. Mindamellett kemós gyógyszereket szedsz és műtétekre vársz, vannak még fájdalmaid. Hogyan kezeled ezeket a fájdalmakat?

Mindennapos fájdalmaim vannak. Orvosi lézertől kezdve, a létező legjobb osteopátiás kezelésekben is részesülök, melyek segítenek elviselni a fájdalmaimat. Sokat köszönhetek mozgásszervi orvosomnak és csapatának. Ők segítenek hozzá, hogy járni tudjak és konkrétan senki meg nem mondaná rólam, hogy ilyen komoly baja van a csípőmnek. Jövőre kapok két csípőprotézist, utána átigazolok a Marvelhez, hátha kellek Hugh Jackman szárnysegédjének. Hehe 😊

Figyelem az instagram képeidet... gyönyörű új hajad nőtt. Mit éreztél, mikor először le kellett vágni? Sok nőt ez jobban megvisel, mint a diagnózis.... Te ekkor parókákat szereztél be, és fotóidon elhitetted velünk, hogy ez egy móka is lehet. Bármilyen lenne az új hajad, úgy gondolom, akkor is szeretnéd... 

Elég baj, ha valakit a haja izgat és nem az életbenmaradás ebben a küzdelemben. Nem éreztem megrázkódtatást, mivel évekkel korábban divatosan félig fel volt borotválva a hajam és szerettem azt is. Itthon nincs kultúrája ennek az egész kemoterápia-paróka kombinációnak. Mi magyarok még mindig ott tartunk, hogy ha valaki rákos, azt diszkréten kell kezelni és sajnáljuk az illetőt. Külföldön sokkal többen vannak lányok, nők, akik szintén szeretnek belebújni mindenféle színes parókába és hacukába. Én receptre írnám fel mindenkinek, annak is, aki visszahúzódó, mert a rák pont erre jó: kilépni a komfortzónádból. ( Bármennyire is rühellem ezt a megfogalmazást.) Imádom az új hajam, de nagyon szívesen húzok fel egy-egy parókát, ha valami különleges buliról vagy fotózásról van szó.

Ki volt betegséged alatt a legnagyobb támaszod? Igaz az, hogy egy betegség megmutatja, kik az igaz barátaid?

Mondom sorban: a párom, a szüleim és a kettő legjobb barátnőm: Rita és Dóra. Érdekes, hogy barátságok mentek a süllyesztőbe és kaptam az élettől újakat. Mi számít barátságnak? Szerintem az, ha látogatod a súlyos beteg barátodat a kórházban és felvidítod vagy segíted megetetni őt, netán kikíséred a mosdóba, mert nem bír kimenni. Nekem erről szól a barátság, egymás segítéséről. Jóban-rosszban. Ezért a kettő barátnőmért tűzbe raknám a kezem.

Mennyire lehet ezt a betegséget és a harcot feldolgozni? Dolgoznod kell azon, hogy élvezd az életet, és ne gondolj arra, hogy a betegség újból támad? Vagy te már tudod, hogy az idő minden pillanata értékes, és nem is gondolsz negatív dolgokra? 

Ma már máshogyan élek. Azok az emberek, akik bennem szorongást vagy minimálisan is rossz érzést keltenek, töröltem az életemből. Mindent és mindenkit, aki hozzájárult ahhoz, hogy beteg lettem. Szemrebbenés nélkül töröltem őket a közösségi oldalamról is. Végre élvezem az életet. Nem akarok senkinek sem megfelelni, nem vágyom tömegek elismerésére sem és világmegváltó gondolataim sincsenek, csupán Réka vagyok és szeretném jól érezni magam a saját testemben, gyógyultan. Nagyon jól haladok.

Vannak még mélypontjaid?

Vannak, de napról napra kevesebb, és igencsak ritkán, mert mindig találok valami bolondságot, amivel elfoglalom magam. 

Gyógyulásod óta erőteljesen kampányolsz a véradás mellett, nagyon fontos dolognak tartod, mindenkit arra kérsz, menjen el vért adni. Ennyire rossz a helyzet nálunk? Valóban hiány van a vérellátókban? 

Ennyire rossz a helyzet, igen. Sajnos, nem tudom túlszárnyalni a többszázezres követőtáborral rendelkező instacelebek reklámposztjait. Kevés emberhez jut el az üzenetem a véradásról, őssejtdonorkodásról, mert ez egy komoly téma és a komoly dolgokra kevesen vevők. 

Tény, hogy a média sem hangsúlyozza eléggé (sehogysem) a véradás fontosságát.

Elindítottad fotós instagram oldaladat is, ahol fantasztikus fotókat találhatunk. Békeidőben, otthon, mit jelent számodra a fotózás?

Ez az állásom, hivatásos fotósként dolgozom. Végre. 10 éve halogattam már a dolgot, mert nem bíztam magamban.

Betegséged alatt megnyertél egy Huawei és a NatGeo által szervezett nemzetközi fotóversenyt, ahol 67 ezer pályázó közül lett a te fotód a győztes.  Saját magadat fotóztad, én imádom ezt a fotót. Sokat gondolkodtál, hogy mivel pályázz, vagy egyből tudtad, hogy ez az a kép, amit meg kell csinálnod?

2 percig gondolkodtam és ezt az egy képet lőttem, mert tudtam, hogy erős üzenete lesz.

A fődíj egy olaszországi fotós tanulmányút volt, ez már megvolt, vagy még előtted áll ez a fantasztikus esemény?

Szeptember 6-án utazom és Velencében kezdünk. A tanárom Dave Yoder lesz, a National Geographic fotósa. Olyan fantasztikus műhelyfoglalkozások lesznek, mint pl. a Sixtusi kápolnát fotózzuk nyitás előtt, különleges szögben és megvilágításban. Azt hiszem, ennél többről nem is álmodhatnék.

Van egy blogod is. Milyen céllal indítottad el? Gondoltad, hogy több ezer ember fogja majd olvasni?

Valami azt súgta, hogy vágjak bele a blogolásba, hátha segíteni tudok vele másoknak is. Nem gondoltam, hogy ennyien olvasnak majd. 

Milyen ma számodra egy jó nap?

A párommal, egy jó reggeli kávéval és a cicáimmal indítok egy napot. Fontos, hogy minden nap tanuljak valamit magamról, az életről és másoktól is. Hiszek a tükör elvben.

Mivel könyvesblog vagyunk, nem szeretném kihagyni a kérdést. Van-e kedvenc könyved? Kedvenc íród? Tudsz-e ajánlani olyan könyvet, amely számodra meghatározó volt, akár a betegséged alatt, akár egy friss olvasmányt, ami elszórakoztatott és valamilyen hatással volt rád?

Egyetlen egy könyv volt az, ami meghatározó volt számomra, ez pedig Gárdos Péter Hajnali láz című könyve. Tulajdonképpen pont abban hiszek, amiben a főhős is hitt. Szerettem volna megállítani a széket magam alatt.

Van-e a fotózáson kívül más hobbid, amit nagyon szeretsz csinálni?

Nagyapámtól örököltem a filmek iránt rajongásom, filmezni szeretek nagyon. Olasz filmtörténetből diplomáztam, ez sok mindent megmagyaráz😊 Szeretem a különleges művészfilmeket és emellett imádok sütni-főzni.

A cicáid sok fotón szerepelnek. Hogy bírják a fotózást? Bemutatnád őket? 

Szeretni nem szeretik, de megszokták. Örökbefogadott cicáim vannak. Sanyi 6, Flóra most lesz 1 éves. Őt a kórházkertből mentettem meg, alultáplált és sánta volt. Az kisállatok segítik igazán a lelki gyógyulásom. 

Van-e példaképed?
Fotózásban Mario Testino.

A legnagyobb hétköznapi hős számomra Bajzát Krisztián, a Tegyünk a Leukémiás Gyermekekért és Betegekért Közhasznú Alapítvány alapítója, aki több mint 10 éve átesett csontvelőtranszplantáción és országszerte segíti anyagilag és lelkileg is alapítványával a vérképzőszervi betegeket. Ha létezik hiteles ember, akkor ő egy igazi nagybetűs hős, ahogy én hívom, egy igazi Power Man.

Számomra egy példakép vagy, kedves Réka. Amit te véghezvittél, fotóztál, blogot írtál, megmutattad az embereknek, hogy nem szabad feladni, hogy értelmet kell találni a beteg napokban is, ami előre vihet, ami segíthet, mindaz, amit tettél, egy egészséges embernek is sok lehet, te pedig ezt vitted a válladon, felvállaltad magad kopaszon, betegen, elesetten, ugyanakkor megmutattad, hogy a humor, a remény, az egyéniség a legnagyobb bajban is megmaradhat, ha vigyázunk rá, és támaszunk lehet, segíthet akkor is, amikor reménytelennek tűnik a helyzet.

Köszönöm, hogy Blogfaggató rovatunk vendége voltál, számomra és sok ember számára, akik követnek téged, Te Egy Hős Vagy és nagyon szeretünk. 

Ami nagyon fontos: MENJETEK EL VÉRT ADNI!   Szó szerint életet menthet. 

Réka blogja: https://allinoneblogme.tumblr.com/
Réka instagram oldala: https://www.instagram.com/rekapavo
Réka fotós instagram oldala: https://www.instagram.com/rekapavophoto
Oldal a véradásról: http://www.ovsz.hu/ver/ki-lehet-verado

Nagy örömmel árulom el nektek, hogy a Blogfaggató elkészülte után nem sokkal, Réka férjhez ment. Gratulálok nekik és hosszú, boldog életet kívánok!

A képek Réka instagram oldaláról és blogjáról származnak, köszönöm, hogy felhasználhattam őket.