Régen olvastam orosz irodalmat, a kötelezőkön kívül amúgy csak néhányat, valószínűleg két kezemen meg tudom számolni, hogy mennyit. Turgenyev regénye után azon véleményen vagyok, hogy időnként bizony nem árt egy-egy jó orosz, régi történetet elolvasni, mert olyan élményben részesít, amelyre talán nem is számítunk.
Én legalábbis így voltam Ivan Szergejevics Turgenyev könyvével. Már alapból is, csak hallgassátok meg ezeket a neveket: Nyikolaj Petrovics Kirszanov, Agafokleja Kuzminyisna Kirszanova, Jevgenyij Vasziljev Bazarov, Pavel Petrovics Kirszanov, Anna Szergejevna Ogyincova, szinte mind-mind egy költemény. Imádom őket!!
Bazarovról azt kell tudni, hogy ő egy nihilista, mindent megtagadó, semmit el nem ismerő férfi, ő az örökösen lázadó, látszólag szenvtelen, érzelmek és tisztelet nélküli fiatalember, akit éppen ez a vadsága, ez a lázadása tesz érdekessé.
Miután megérkeztek Ivan Szergejevics birtokára, megismerjük még Pavel Petrovicsot, aki igazi, elegáns úr, Arkagyij nagybátyja, Fenyácskát, azaz Fedoszja Nyikolajevnyát valamint a szolgálókat, és a birtok nyűgét-baját. Pavel Petrovics nem szimpatizál Bazarovval, ami a későbbiekben meghatározó eseményekhez vezet.
A történet, akár mai is lehetne, a két fiatal nem bír sokáig megmaradni egy helyben, ezért rövid idő után elutaznak egy bizonyos városba, ahol a család nevében részt vesznek egy bálon, amiből találkozások, szerelem és további utazások, ismeretségek alakulnak ki.
Én magam is meglepődtem azon, hogy mennyire élveztem a regény párbeszédeit, pedig meglehetősen régimódiak és cikornyásak voltak, de egyszerűen öröm volt olvasni mindet.
Később Bazarov egyszerűbb származású szüleivel is megismerkedünk, a könyv tulajdonképpen egy remek társadalomrajz is, megismerünk urakat, szolgákat, muzsikokat, felvillannak politikai nézetek, családi kapcsolatok.
Bazarovra haragudtam azért, ahogyan a szüleivel viselkedett, nem tudom, hogy ez a fajta viselkedés nihilista nézeteiből adódott, vagy egyszerűen ennyire idegesítette szülei vallásossága, vidéki, régimódi gondolkodása.
Tulajdonképpen semmi sorsfordító nem történt ebben a regényben, ugyanakkor remekül bemutatta a generációk közti kapcsolatot, és a társadalmi helyzetbe is nyújt némi betekintést. Érdekes volt látni, ahogyan Bazarov egy szerelem hatására elhagyja nihilista eszméit, én egyáltalán nem szántam volna neki olyan sorsot, amit a könyv végére kapott.
Bazarov gyökeres ellentéte Arkagyij, aki bár látszólag mindenben követi mesterét és barátját, még a nézeteit is vallja és magáévá teszi, alapjában véve egy szelíd, romantikus jellem, látszólag nem túl nagy egyéniséggel, de a végén elismerően tekintettem rá.
Bazarovban pedig megláttam az érző, esendő embert, akiben mégis vannak érzelmek, nemcsak szenvedélyesek, hanem a szülei, legfőképpen az apja iránti szeretete is ott lakik legbelül.
Mai szemmel olvasva viccesnek tűnik, hogy amikor öregségről, öreg emberről van szó, kiderül, hogy még csak 40-45, esetleg 50 éves az az öreg ember.
Szerettem ezt az egyszerű, őszinte könyvet, imádtam a párbeszédeket, élvezettel olvastam a leírásokat, a szereplők egytől-egyig a szívemhez nőttek, legnagyobb kedvencem Pavel Petrovics alakja volt, ott voltam velük.
A könyv nem csak belül, kívül is gyönyörű, a védőborítója éppúgy, mint a keményfedeles borító. Elegáns, komoly, férfias. Első találkozásom volt Turgenyevvel, fogok még tőle olvasni.
"- Láthatod hát, Jevgenyij - mondta elbeszélését befejezve Arkagyij -, hogy milyen igazságtalanul ítéled meg a nagybátyámat! Azt már nem is említem, hogy nemegyszer kisegítette az apámat, odaadta neki a pénzét - talán nem tudod, a birtokot még nem osztották fel -, és másokon is mindig kész segíteni, kiáll a parasztok mellett; igaz, amikor beszélget velük, pofákat vág és kölnit szagolgat..."
*****
"Az orosz ember csak abban tűnik ki, hogy önmagáról is rossz véleménnyel van.
Egyedül az számít, hogy a kétszer kettő négy, minden egyéb szamárság."
*****
"No de elvetni a költészetet? - gondolta azután.
Érzéketlennek lenni a művészetek, a természet iránt?..."
Körülnézett, mint aki meg akarja érteni,
hogyan lehetséges érzéketlennek lenni a természet iránt."
*****
"Az idő (mint ez köztudott) néha repül, mint a madár,
néha pedig úgy mászik, mint a giliszta;
az embernek akkor a legjobb, ha észre se veszi,
gyorsan vagy lassan telik-e."
*****
"Az imént a "boldogság" szót említettem. Mondja csak, miért van az, hogy még amikor például a zenét, a szép estét, a nekünk kedves emberek beszédét élvezzük is, miért van, hogy mindez inkább csak valamilyen mérhetetlen, valahol máshol létező boldogságra emlékeztet bennünket, s nem arra a valódira, amelyben nekünk magunknak is részünk lehet? Miért van ez? "
*****
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése