Paul Auster: New York trilógia

Első találkozásom Paul Asterrel a Brooklyni balgaságok könyvével történt. Hamar le is nyűgözött Auster stílusa, mesélőkéje, imádtam, ahogyan az eseményei kanyarogtak, és mégsem az eseményeken volt a fő hangsúly, hanem azon, ahogyan elmesélte és leírta. 

Valami hasonlóan megnyugtatót, sziporkázót és szórakoztatót vártam a New York trilógiától is. Ez a könyv azonban engem teljesen kikészített és nyugtalanná tett. Valahányszor a kezembe vettem, eluralkodott rajtam valamiféle feszültség, és emiatt mindig azt éreztem, hogy  minél gyorsabban kell elolvasnom. 

A könyv három történet. Három különböző történet. Mégis sok-sok szállal kapcsolódnak egymáshoz. Amikor befejeztem ezt a könyvet, nem tudtam, mit gondoljak az egészről. Krimik, de nem a megszokott módon. Mindegyik tartalmaz nyomozást, de teljesen másként alakulnak a dolgok, mint ahogyan megszokott lenne. Egyik pillanatban azt veszed észre, hogy a nyomozást a főhősök már saját magukban, lelkükben, fejükben folytatják, teljesen elvesznek önmagukban, kifordulnak önmagukból, és teljesen más embereket látunk magunk előtt, mint amikor a történet elkezdődött.

Olyan embereket, akiket egyáltalán nem értünk. Nem értjük, hogy miért adják át magukat ennyire az ügynek, miért akarják mindenáron kideríteni, megoldani a rájuk bízott feladatot. És mégis értünk mindent, mert közvetlenül lehetünk tanúi hőseink kaotikus gondolatainak, amelyek valamely módon ismerősök lehetnek nekünk, felismerhetjük a saját zűrzavarunkat az övékében, és már nem a szereplők őrületében kalandozunk, hanem a sajátunkban.

Ennek könyvnek mindhárom története úgy kezdődik, mintha napoznál egy szép tavaszi délelőttön, körülötted döngicsélnek a méhek, csicseregnek a madarak, de egyszer érezni kezded, hogy valami nagyon nem oké, már nem is olyan jó ott üldögélni, ahol vagy, nem hallod a méheket, már a madarak sem dalolnak, és a történetek úgy folytatódnak, hogy forró nyár van, egyre nagyobb a hőség, és egyszercsak nyakon öntenek egy hatalmas kád jeges vízzel, amitől nem a kijózanodás és tisztánlátás fog el, hanem elveszíted a lábad alól a talajt és úszol a történettel, úszol a szereplőkkel, miközben nem is akarsz úszni, mert kész vagy a káosztól és attól, hogy nem tudod, hogy mi van, miért van, és miért az a vége.

A vége, amelynél nem tudod, hogy kaptál-e válaszokat, vagy nem kaptál, de mégis úgy érzed, hogy még több választ akarsz. Nekem még sok nap után is eszembe jutottak Auster főszereplői és próbáltam értelmet adni a zűrzavarnak. És annak az érzésnek, hogy miért akartam minél hamarabb, hogy vége legyen a történetnek. Először az elsőnek, majd a másodiknak, és a harmadiknál is hasonlóképp történt. 

Figyelők és figyeltek, rejtélyek és különleges események, melyben hőseink úgy érzik semmit nem tudnak, majd meg is bizonyosodnak erről, ezután megszállottak lesznek, majd még megszállottabbak, elérkeznek arra a pontra, amikor már nem is az ügyet oldják meg, hanem saját magukra, saját magukban keresik a megoldást.

Jól mutatja ez az idézet is, hogy a szereplők sincsenek képben, sem az ügyekkel, sem magukkal, és itt már egyikőjük kezdi elveszíteni a valóságot:

"Áruló nyomok keresése, az alany követése, egyéb rutinmunkák itt mit sem segítenek. De amikor megpróbálja elképzelni, mi helyettesíthetné  ezeket, ismét elbizonytalanodik. Ezen a ponton már gyanítja, hogy ez az ügy semmi máshoz nem hasonlít. De hogy akkor mi a lényege, az meghaladja a képzelőerejét."

Nem tudom eldönteni még most sem, hogy mennyire szeretem ezt a könyvet, hogy ezek a nyugtalanító, őrült történetek számomra feszültséget vagy kihívást jelentenek. Azt viszont el kell ismernem, hogy zseniális alkotás. Paul Auster marad a kedvenc íróim között és olvasom sorban tovább a könyveit. A kedvenc író titulust tőlem továbbra is a Brooklyni balgaságokért kapja. 

Bea

"Ilyen a világ: vakon tapogatózunk, lépésben, szavanként botorkálunk előre. 

Vannak dolgok, amiket eredendően nem tudhat még ezen a ponton. 

Keserves a tudás, s gyakorta bizony nagy árat kell fizetni érte."

*****

"Sohasem lehet tudni, mi történik a következő pillanatban."

*****

"Csak azzal esnek meg történetek, mondta egyszer valaki, 

aki el tudja mesélni őket. 

Hasonló módon talán egy élmény is csak annak kínálja fel magát, 

aki képes megélni azt."

*****

"Az életnek nincs értelme, érveltem magamban. Születik és meghal az ember, 

a közbülső történések pedig semmilyen logikus szálra nem fűzhetők fel."