Ezt a könyvet minden gyereknek olvasnia, hallania kell. Ha vesztett már el alvókát, akkor azért, ha nem, akkor azért. Ebben a könyvben elveszett alvókák történeteit olvashatjuk, megtudhatjuk, hogy mi történt velük, miután elvesztek, hogyan vesztek el, és ha megkerültek, akkor miként kerültek vissza a gazdáikhoz.
Az alvókákon elgondolkodva rájöttem, hogy Zsófinak nem volt egy állandó alvókája, ő inkább több állatot és babát pakolt az ágyába, mindig váltogatta őket, így egyikhez sem alakult ki olyan kötődése, mint például Bencének, akinek volt egy koala macija, amit mindenhová magával vitt.
Ha autóban utaztunk, akkor koala nélkül nem indulhattunk el, de koalának a babakocsiban is bérelt helye volt, ám legtöbbször végig kézben szorongatva utazott. Egyszer egy babakocsis séta alkalmával nagy baj történt. Koala elveszett. Még nem értünk haza, amikor észrevettük. Azonnal visszafordultunk és bejártunk minden helyet, minden boltot, ahol aznap jártunk. Végigmentünk minden utcán, amerre csak sétáltunk aznap, de sehol nem találtuk. Bence vigasztalhatatlan volt. Akármit adtam helyette, csak sírt, hogy ő koalát akarja. Egy hétig minden nap kerestük.
Már éppen feladtuk a keresést, amikor egy utcán áruló zöldséges hölgy megállított bennünket. És táskájából előhúzta koalát. Hogy vajon nem a miénk-e, egy héttel ezelőtt találta, és mivel minden nap lát bennünket arra sétálni, gondolta megkérdezi. De most egész héten nem látott bennünket. Mert ő délelőtt árul, mi meg délután indultunk el legtöbbször sétálni. Kivéve, amikor elhagytuk. A lényeg, hogy volt nagy öröm, boldogság, hogy koala megkerült.
De képzeljétek el, hogy úgy egy fél év múlva, koala ismét elveszett. Soha többet nem találtuk meg. Az is eszembe jutott, hogy talán azért hagyott el bennünket, mert nem volt egy becsületes neve, mert mindig csak koalának hívtuk. Nem tudom. Reméljük, jó helyre került, nevet kapott és azért néha eszébe jutunk.
Titusznak pedig egy Leó nevű oroszlánja volt, aki soha nem veszett el. Mikor mindketten kicsik voltak, Lejó volt a neve, de ahogy mindkettőjük felett eljárt az idő, Leó lett belőle. Kicsit hosszú nyaka van, Titusz pedig mindig a nyakánál fogva hurcolászta. Egy idő után Leó kezdett megviselt lenni, és soha nem feledve koalát, kerestem egy másik, ugyanolyan Leót, mindenre felkészülve. Ugyanolyat nem, de nagyon hasonlót találtam. De szerencsére soha nem volt rá szükség, így egy idő után távoli unokatestvérként lett bemutatva Titusznak és Leónak, akik békésen és barátsággal megtűrték maguk között, de örök szimbiózisukat senki sem tudta meggyengíteni. Még ma is megvan és ma is szeretve van.
 |
| Leó a szerencsés, aki soha nem veszett el. :) |
Ennyi kitérő után most már írok erről a fantasztikusan aranyos és vicces könyvről. Kilenc nagyszerű történetet olvashatunk, kilenc kiváló szerzőtől. Természetesen elveszett alvókák sorsát követhetjük nyomon. Megismerhetjük gondolataikat, hogyan viselik elvesztésüket és mihez kezdenek magányukban és elveszettségükben.
Megtudjuk, hogy az Ezüst Mókusból, hogyan és miért lett kincsgyűjtögető kalandor, és miket gyűjtöget egy lyukas kókuszdióhéjban, fény derül az évszázados rejtélyre: léteznek-e beszélő plüssök, és mi történik az Elveszett Lények Irodájában. Megismerünk egy kisfiút, aki egy egész plüsshadsereggel jár óvodába, Kakubak urat, aki nem veszett el, viszont nagyon vicces beszélgetést folytat egy elveszett hercegnős szundironggyal, akit történetesen Károlynak hívnak.
Sőt, azt is megtudjuk, hogy az alvókának is lehet alvókája és végigkísérhetjük Árpád, a nyúl, azaz az elveszett nyúl történetét, amely kalandok nem csak egy nyúlnak okoztak volna nagy megpróbáltatást. Tudjátok-e, hogy milyen az, amikor valakit behammnak? Ki az a Cisz, és kik hammják be? És biztosan nem gondolnátok azt sem, hogy mennyi kalandba keveredhettek, ha elgurul egy gomb, és a keresésére indultok.
Ne feledkezzünk meg a kis gazdákról sem, Lujzikáról, aki bizonyára nagyon várja haza Ezüst Mókust, Milánról, aki illemtudóan köszön a csatornaszörnynek, Gyurkáról, aki Árpád gazdája volt, és Kissaciról, Roziról, Dorkáról sem, akik szintén imádták az alvókájukat.
Nagy jó ötlet volt egy egész könyvet szentelni az alvókáknak, mert igencsak fontos és nélkülözhetetlen lények ők kisgazdáik életében. Szívet melengető, megható, vidám és szomorkás történetek váltogatják egymást, nagyon szerettem mindegyiket. Az illusztráció is nagyon bájos és aranyos.
Bea
"Ő Mármint úr, a mindenes. Portás, titkár, raktáros egy személyben.
Amilyen kicsi, görbe és törékeny, ő inkább semmisnek mondaná magát,
ha ráérne ilyesmin viccelődni. De nem ér rá, mert minden perce foglalt.
Annyi a dolga, ahány a porszem ebben a rosszul világított előtérben.
Na, mi lesz, mi lesz? - sürget a tekintete.
- Szőrös? Plüssös? Vatta- vagy kóctömött? - kérdezi.
- Mérete? Színe? A kedves neve? Elveszett vagy megszökött? Hol történt?
Pontosan mikor? Ön a tulajdonos? Szabadna az életkorát? Mi a jele az óvodában?
Nagyon szomorú? Adjak zsepit?"
/Dániel András: Az Elveszett Lények Irodája/
*****
– Úgy kérdezem Önt, mint tisztviselő a kedvenc, piros bársonnyal bevont, hercegnős szundirongyot. Akar-e megkerülni Ön, kedves Károly?
/Adamik Zsolt: Á, hagyjad!/
*****
De mindenki visszamehet ám - komolyodott el Kakubak úr.
Nyelt egy nagyot. Bajsza az már nem volt. - Aki akar, visszamegy, és pont. Pecsét, kész.
A tapasztalatok alapján - ezt grafikonok és minden egyéb komoly dolgok bizonyítják -,
aki szeretve van: visszamegy. Vannak erről felmérések is, meg minden.
/Adamik Zsolt: Á, hagyjad!/
*****
Fura dolog, hogy nem csak azt lehet szeretni, aki jó!
/Szabó Borbála: Árpád, a nyúl/
*****
- Tudod-e, nyuszika, mi az a szerelem? - kérdezte fésülés közben.
- A szerelem olyan, mintha egész nap meleg szélben repülnél!
Mintha egyszerre sírnál és nevetnél, mintha meg akarnád ölelni az egész világot!
/Szabó Borbála: Árpád, a nyúl/
*****
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése