Jártatok már úgy, hogy végig rosszul éreztétek magatokat egy könyv olvasása közben? Mert annyira nehéz volt elviselni a történet eseményeit, átélni egy szereplő fájdalmát és végig azt érezni, hogy meg akarod menteni, ki akarod hozni a könyvből, mert nem történhet meg vele az, ami éppen történik, és nem szolgált rá erre a sorsra?
Így éreztem a történet gyermek főszereplőivel kapcsolatban, a 13 éves Jojo és húga Kayla nagyon nehéz lapokat kapott az élettől. Fekete anya és fehér apa gyerekei, de csak az idős anyai nagyszülőktől kapnak törődést és szeretet. Apai nagyszüleik hallani sem akarnak a létezésükről, semmilyen kapcsolatban nem állnak az unokáikkal.
Nem mintha Leonie, az anyjuk nagyon gondoskodna róluk, bár ott lakik velük, de a munka és a drogok lefoglalják minden szabad lelki és fizikai kapacitását. Az apjuk, Michael börtönben van drogügyletek miatt, nagyanyjuk halálos rákbeteg. Jojo csak kettőjükre számíthat, főként nagyapjára, akitől meg is kap minden szeretet, törődést és gondoskodást. Kayla pedig Jojóra számíthat, apja helyett apja és anyja helyett anyja a 3 éves húgának.
A történetet Jojo és anyja, Leonie váltott elbeszélésében ismerhetjük meg, Leonie és Michael kapcsolata egy tragédia következtében alakult ki tulajdonképpen, amely tragédiát Leonie egész életében magával hurcolja, nem tud szabadulni tőle. Talán ezért menekül a drogokhoz, talán másért, de a gyermekeit nem neveli, nem szereti, vagy ha igen, ez nem látszik. Ezért sem igazán érthető, hogy miért akarja mindenképpen magával vinni őket a több napos útra, amikor a börtönből szabaduló Michael elé mennek.
Ez az út maga a rémálom, mindannyiuknak. Itt éreztem azt, hogy így nem szabadna egy gyereknek sem élni, ilyen szülővel, szeretet, gondoskodás és megértés nélkül. Az utazás felzaklató körülmények közepette zajlott, felfoghatatlan volt Leonie viselkedése, érthetetlen, hogy anyaként hogy lehetett ilyen közömbös és türelmetlen.
A történet hőse egyértelműen Jojo, aki mindamellett, hogy gondoskodik a húgáról, figyel, tanul és próbál megérteni. Érteni az embereket, a világot, miért úgy működik ahogy, és lesz-e jobb valaha.
Ez a könyv tele van szomorúsággal és küzdelemmel, szeretettel és gyűlölettel, bánattal és talán reménnyel. Mindenki keresi a maga történetének a végét, miközben vér, verejték és könnyek kísérik. Mert mindenkinek megvan a maga története, a maga fájdalma.
Nagyon sok mindent összesűrített a könyvben a szerző. Szegénység, szeretet, bánat, rasszizmus, függőség, szellemvilág, brutalitás, igazságtalanság, élet és halál van jelen. Mindez egy 13 éves fiú szemén keresztül, aki egyszerre gondoskodik húgáról, próbálja feldolgozni nagymamája betegségét, aki amúgy egy gyógyító ember volt, súlyosbítva azokkal a dolgokkal, amit ő, Jojó örökségül kapott.
Végig átitatja a történetet a spiritualitás és a remény. Szép olvasmány, még akkor is, ha végig sajgott a szívem.
"Szeretem azt hinni, hogy tudom, mi a halál.
Szeretem azt hinni, hogy olyasmi, amitől nem kell elfordítanom a tekintetemet."
*****
"Dédapám azt mondta, mindenben van lélek.
A fákban, a holdban, a napban, az állatokban.
Azt mondta, a nap a legfontosabb, és nevet is adott neki: Aba.
De szükség van mindre, az összes lélekre, hogy egyensúly legyen."
*****
"Nem bírok most anya lenni. Nem bírok lány lenni.
Nem bírok emlékezni. Nem bírok látni. Nem bírok lélegezni."
*****
"Egymás kezét fogjuk, és úgy teszünk, mintha felejtenénk."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése