Az írónő előző könyve Az essexi kígyó teljesen elvarázsolt, nagy hatással volt rám, a kedvenc könyveim listájára is felkerült. A Melmoth hangulatában, stílusában nagyon hasonlít az előző könyvre, mégis teljesen más.
A könyv főszereplője Helen, ő és Melmoth köti össze, szövi át a történet sorait, ők ketten az alfája és omegája ennek a sötét, titokzatos, meglehetősen nyomasztó történetnek. Az eseményekben, a könyv lapjain nagy szerepet kap a misztikum, mely Melmoth köré szövődik.
Melmoth egy fekete ruhás nő, egy nép által életre keltett alak, aki maga a lelkiismeret, aki tanúja minden rossz cselekedetnek és tesz arról, hogy az ember ne felejtsen, segít és örömét leli abban, hogy minduntalan felfrissítse a rossz emlékek által okozott szenvedést, mindig újra és újra feltépje a sebet.
Egy rejtélyes asszony, aki csak a gyengeségre, kétségbeesésre, bűnbánatra, lelkiismeretfurdalásra vár, és arra, hogy magával ragadhassa kiszemelt áldozatát. De létét annyira átszövik a gonosz, keserű érzések, hogy még a legnagyobb kétségbeesés közepette is mindenki menekül előle, még akkor is, ha egész addigi életüket szenvedésben élték és bűnhődnek egy tettükért, mellyel nem tudnak megbékélni és nem tudnak megbocsátani.
A könyv több megtévedt ember története, melyet Melmoth jelenléte fűz össze, mely embereket megkísértett és megpróbált magával ragadni. Helen a középkorú, megkeseredett és bűnbánó asszony Prágában él, irodalmi művek fordításából, elutasítva az élet szépségeit, puritán módon, mintegy büntetve, ostorozva magát. Az ő titka is kiderül a történetből és még más emberek titka is, melyek életük egy-egy rossz lépése következtében lettek titkok, váltak örökké tartó szenvedéssé.
Megimerjük a gyerek Josef Hofman történetét, a 2. világháború előtti és utáni Prágát, olvasói lehetünk egy 17. századi levélnek, melyből Alice Benet büszkeségére és erősségére derül fény, és tanúi lehetünk még más történeteknek is, egyben megfigyelhetjük Helen szenvedéseit, és türelmesen figyelhetünk, míg fény derül az ő titkára is.
De ki is Melmoth? Melmoth, a Tanú. Egy legenda a nőről, aki látta az üres sírt Krisztus feltámadása után, ám hazudott arról, amit tanúként látott, ezért arra ítéltetett, hogy örök életében, mezítláb, véres lábbal járja a világot, magányra ítélve és magához ragadja a gyengéket, a vétkeseket.
A történet hol távol maradt tőlem, hol látni véltem én is a szemem sarkából valamit, sötét, félelmetes hangulata magával ragadott, nagyon kíváncsi voltam, hogy a jelenben élő szereplőknek milyen titkuk lehet, miért szipantotta be őket Melmoth története és miért kerültek mindent elsöprő hatása alá.
Kedvenceim voltak a Prága-leírások, a prágai utcák, a hóesés, nagyon jó helyszín volt ez ennek a történetnek. Ami tulajdonképpen a keretét adta a többi hozzávalónak, a réges-régi történeteknek, a bűnnek, a bűntudatnak és a megváltásnak.
Sarah Perry finom, légies, gyönyörű írásmódját nagyon szeretem, a Melmoth egy figyelemre méltó könyv, de nálam Az essexi kígyó marad az első helyen, azt kétségbevonhatatlanul szerettem, abban a regényben közelebb kerülhettem a szereplőkhöz, itt nem sikerült a szereplők személyes ismerősévé válnom, talán mert végig ott ólálkodott Melmoth és magának akart mindenkit.
Bea
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése