Az utóbbi időben egyre több skandináv országban játszódó írással találkoztam, amelyek között volt lassabban, nehezebben csordogáló történet, és volt izgalmasabb, cselekménydúsabb is. Mind a két fajta kedvemre való. Tehát kijelenthetem, hogy szeretem a skandináv történeteket.
Emellé pedig még hozzájön az is, hogy azokat a történeteket is nagyon szeretem, ahol távol a világtól, az emberektől, a civilizációtól kell a mindennapokkal megküzdenie a szereplőknek, kemény munkával, ahol látszólag nincs helye az érzelmeknek és a gyengeségnek.
A láthatatlanok mindkét fent leírt jellemzőnek megfelel, így elárulom már az elején, hogy engem magával ragadott ez a történet. Szeretem, amikor egyetlen cselekményszálon haladhatunk, amikor ez az egy szál fejti ki hatását az egész történeten keresztül, erősen, határozottan, amikor érezhetem a szereplők kemény küzdelmét és mindennapos harcát az elemekkel, amikor nincsenek elágazós utak, párhuzamos történetek.
Hans Barroy halász és gazdálkodó családjával él a szigeten, amely legalább 2 órányi evezésre van a lakott településtől, ahonnan mintegy játékházikóknak látszanak az épületek, tehát bármi történik a szigeten, leginkább csak magukra számíthatnak. Hans idős és özvegy apja Martin, Hans hajadon húga Barbro, Maria a felesége és kislányuk, a hároméves Ingrid alkotják a sziget lakosságát a történet kezdetén.
Kemény és embert próbáló az élet a szigeten, meglehetősen ki vannak szolgáltatva a természet szeszélyeinek, halászatból élnek és abból, amit partra vet a tenger. A víz pedig sok mindent parta vet, használható és használhatatlan dolgokat egyaránt. A hordókat, kendert, uszadékfákat és a gömbbójákat örömmel fogadják és teszik félre, mert jó lehet a későbbiekben. Hajóroncsok, játékok, halasládák, facölöpök, deszkák, ezek a tenger ajándékai a Barroy családnak, amelyek némileg segítenek rajtuk, de a tenger ugyanígy partra veti bűzlő delfintetemeket, fél pár cipőket, kalapokat és nagy ritkán palackpostákat is.
Ha mégis el kell hagyniuk a szigetet, mert be kell szerezniük olyan árukat és tárgyakat, amelyeket nem tudnak előállítani a szigeten, akkor áteveznek a szárazföldre, a Kereskedelmi Állomás előtt elhaladva betérnek egy-két boltba. Látszólag nem történik sok minden a történetben, úgy érezzük, hogy csak követjük ezt a családot a mindennapjaik küzdelmében és örömében, osztozunk velük embert próbáló napjaikban, megismerjük őket, pedig meglehetősen igyekeznek zárkózottak és kiismerhetetlenek, mondhatjuk azt is, hogy láthatatlanok maradni, a saját, zárt világukban élnek.
A könyv sok év nem folyamatos története. Láthatunk küzdelmes életet, halált, szerelmet, szeretetet, összetartást, gondoskodást, kemény munkát. Néha azonban egy-egy családtag elhagyja a szigetet, ki ezért, ki azért. Tanúi lehetünk Ingrid felnőtté válásának, Barbro kiteljesedésének, Hans és Martin kapcsolatának, és Maria kitartásának, szeretetének, erősségének és gyengeségének.
Nem kevés esemény az, melynek részesei lehetünk ebben a könyvben, mégha úgy is tűnik, hogy szinte megállt az élet. A szigetnek köszönhető. Mely magához láncol és nem enged, vagy visszavár. Abszurd pillanatok és hétköznapi történések váltják egymást, szerintem ez egy nagyon szép történet, mellyel tökéletes kontrasztot alkotott a szerző érzelemmentes, nyers stílusa, egyszerűsége és tartózkodó távolságtartása mégis átadta azokat a gondolatokat, emberi érzéseket, melyek kimondatlanul ott lebegnek az egész történetben.
Nagyon erős karakterek Jacobsen szereplői, az öregséggel küzdő Martin, az egyszerű Barbro, a lányát és feleségét imádó Hans és természetesen Maria, aki az egész családot összefogja.
A regény cselekménye időnként nagyon érdekes és váratlan fordulatot vet, ez külön plusz pontokat érdemel.
Gyönyörű természeti leírások, a tenger és a sziget csodálatos megjelenítése, természet és az állatok tisztelete, az időjárás káprázatos leírása tették még számomra nagyon szerethetővé ezt a könyvet.
Bea
"Késő tavasszal, amikor még olyan rossz az idő, hogy semmit nem lehet csinálni odakint,
Barbro és Maria leülnek, és kártolóval meg fésűvel elkezdik tisztítani a pehelytollat.
A pihe a legértékesebb, a legrejtélyesebb anyag, amit valaha láttak.
Amikor megfogod, és az arcodhoz emeled, különös, áldott meleget áraszt.
Amikor összepréseled a tenyeredben, úgy érzed, hogy levegőt markolsz,
de aztán széttárod a kezed, és látod, amint megduzzad,
és újra kis szürke felhőpamacs lesz belőle,
mintha mi sem történt volna."
*****
"Nincs semmi, ami úgy megfosztaná az embert az erejétől,
mint amikor elkezdi megbánni az álmait."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése