Dániel András nevéről a legtöbbünknek a kuflik jutnak eszébe, és hasonlóan vidám, zakkant történetre számítunk, amikor A nyúlformájú kutyát kézbe vesszük. Legalábbis ezt gondolom a molyos értékelésekből, mert csodálkozva vettem észre, hogy ez a könyv mindössze 67 %-os a molyon.
Igaz, az értékelések között vannak 5 csillagosok is, és vannak jóval kevesebbek is. Már a könyv első oldala után éreztem, hogy nekem tetszeni fog Dániel András kutyája, azaz nyúlban kutyája. Vagy kutyanyula.
Tény, nem gyerekeknek szól. Vagyis nem kisgyerekeknek, de a nagyobbaknak igen. Mert ők már maguk is járhatnak hasonló cipőben, kereshetik önmagukat, lehetnek barátok nélkül, olyan tizenéves korban elkezdődik ez már.
Olyan is van, hogy senki nem tud róla, csak magában szenved az ember. Kutya vagyok, vagy nyúl. Ha kutya vagyok, a nyulak nem fogadnak be, ha nyúl, akkor pedig a kutyák kergetnek el. Mindezt úgy, hogy én magam sem tudom ki vagyok, mert nincs barátom, aki segítene, aki elfogadna úgy, ahogy vagyok. Ki legyek? Ki vagyok? Ki szeretnék lenni? Merek-e az lenni?
Dániel András kitalálta nekünk Károlyt. A kutyát, aki bent járkál a könyv lapjain és hiába néz kifelé, nagy fehérséget lát. Aki magában beszél. Aki nem tudja, hogy a Károly nevet kitalálta neki valaki, vagy csak véletlen-e, hogy így hívják. Károly, a nyúlformájú kutya szeret beszélni, mert beszélni jó. Még jobb lenne, ha lennének barátai, de jobb híján kitalálta magának Etikét, a borzformájú macskát, akinek mindent elmondhat, és kevésbé érzi magát egyedül.
Kicsit szürreális, kicsit szokatlan, kicsit más, talán nem is kicsit abszurd, mégis nagyon húsba vághat, nagyon megérinthet, nagyon ismerős lehet és nagyon elgondolkodhatunk, hogy mi mik lehettünk egykor tizenévesként, és most vajon azok vagyunk-e, akik lenni szeretnénk, magányosak vagyunk-e, vagy vannak-e barátaink, esetleg megpróbálunk másnak mutatkozni, hogy legyenek barátaink, vagy éppen azért, hogy ne legyenek. Egyáltalán, saját magunkkal jóban vagyunk-e?
Önelfogadásról, saját magunk megismeréséről szól Károly története, aki igazán benne él ebben a könyvben, a rajzolt házak és gondolatok között, megpróbál ismerkedni a többi könyvbe rajzolt alakkal, de kutyanyusziként, nyuszikutyaként, nyutyaként vagy kusziként is elég nehéz, talán, ha saját magával tisztába jöhetne, akkor megtalálná a választ, hogy ki is ő valójában.
Ha egyáltalán fontos, hogy kik vagyunk. Mert az fontosabb, hogy bárkik vagyunk, fogadjuk el magunkat. És találjuk meg magunkban a hitet, hogy nagyon fontos Valakik vagyunk.
Szia. Szervusz. Szevasz. Hogy vagy? Köszi.
Bea vagyok. Jelenleg egy anyabőrbe bújt farkas. De tegnap például egy szorgos méhecske bőrébe bújt lajhár voltam, ami azt hiszem elég nagy ellentmondásra utal, és van még mit dolgoznom nekem is magamon, akárcsak Károlynak.
De mindezek után azt is meg kell említenem: lehet, Károly csak egy, a szerző által elrontott rajz, s így kelt életre egy könyv lapjain, és megmutatja, hogy bizony, sokszor egy könyvszereplő élete sem fenékig tejfel. :D
Ha más név lenne itt, mondjuk Ernő
vagy Mihály, akkor úgy hívnának.
A könyvekben már csak így megy:
oda van írva valami melléd, és te az
vagy.
Károly, ez esetben.
Károly vagyok.
*****
Egyszer a kinttől félünk, máskor a benttől.
Vagy csak én? Ez olyan nyulas dolog?
Inkább megyek tovább.
*****
Közben gondolkozom ezen. Tényleg, vajon
milyen volna láthatatlanul? Ez jut az eszembe,
csak úgy. Előfordul néha. Nem fura, megszoktam.
Úgy könnyebb volna talán. Senki nem nézne
nyuszinak.
******
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése