Sejtettem, hogy ez a könyv nem egy könnyed történet, és azt is, hogy megvisel majd. Milyen is lehetne egy olyan történet, melynek főszereplője egy idős, az élettől búcsúzó ember. Meghatóan fájdalmas, szomorú és reményteli. Igen reményteli, mert talán megkönnyítheti a remény és a hit, hogy odaát elveszített szeretteink várnak bennünket.
Doris, 96 évesen, betegen, tudja, hogy élete végéhez érkezett, stockholmi lakásában egyedül él és csak a naponta érkező szociális gondozók törik meg magányát, valamint Jenny, a húga unokája és annak családja, akik New York élnek, de skype-on gyakran beszélnek. Dorisnak ezek a napok jelentik élete fénypontját.
Doris elmeséli a saját és élete fontos személyeinek a történetét, a lejegyzett emlékei segítségével visszatérhetünk a gyerekkorába, és megismerhetjük az első nevet, ami át van húzva, az pedig az édesapjáé.
Ettől kezdve felváltva vagyunk a jelenben és Doris írásai segítségével visszerepülünk a múltba, megismerhetjük őt gyerekként, fiatal lányként, végigkísérhetjük élete nehézségein, tanúi lehetünk élete nagy szerelmének és legnagyobb barátságának egyaránt. Osztozhatunk örömeiben, bánataiban, reményeiben és csalódottságában, magányában.
Doris tartalmas és nehéz életet tudhat magáénak, elutazunk vele Párizsba, New Yorkba, Angliába és Svédországba. Megismerhetjük a piros füzet neveit és életeit, ezeknek az embereknek a kapcsolatát a fiatal Doris-szal. Egy nem hétköznapi, nem egyszerű élet szemlélői lehetünk, és mi is megszeretjük vagy éppen nem szeretjük ezeket az embereket, amint pedig haladunk előre a füzetben, egyre nehezebb lesz a szívünk.
Az emlékei leírásával Doris tulajdonképpen számot vet életével, elgondolkozik, hogy mit tehetett volna másképp. Nagyon fájdalmas ez a búcsú, és az egyik legnehezebb dolog az életben. A múltból visszatérve egyre többet lehetünk a jelenben, osztozhatunk az időközben Svédországba érkezett Jenny fájdalmában, Doris szívszorító utolsó napjaiban és abban a nagy szeretetben, amit egymás iránt éreznek, ezért a legnagyobb figyelemmel és odafigyeléssel törődnek egymással, Doris még ekkor is tud erőt adni és lelket önteni Jennybe.
Egy megpróbáltatásokkal teli életet mutat be ez a könyv, melynek kapcsán magunk előtt láthatjuk a mi áthúzott neveinket és emlékezhetünk az ő emlékeikre, az ő életükre, az ő szeretükre.
Nagyon megindító történet, nem akartam sírni, de nem lehetett anélkül...
10/10
Bea
Idézetek:
"...senki sem túl öreg ahhoz, hogy megtanuljon valami újat.
Doris igazat adott neki, és hozzáfűzte, hogy senki sem túl öreg ahhoz,
hogy megvalósítsa az álmát."
"A Madame tanította meg nekem, hogy az emberek nagyon sokfélék.
És hogy nem mindig a mindenki által várt megoldás a legmegfelelőbb, meg azt,
hogy bár előbb-utóbb mindenkire a halál vár, az oda vezető út sokféle lehet.
És azt is, hogy életünk során számos útkereszteződéshez érünk,
de aztán megint egyenes út áll majd előttünk.
És hogy ezek a kanyarok nem feltétlenül olyan veszélyesek."
"- Kívánok neked eleget - suttogta a fülembe.
- Elég napfényt, hogy bevilágítsa a napjaidat, elég esőt, hogy értékelni tudd a napsütést,
elég örömet, hogy megerősítse a lelked, elég fájdalmat,
hogy értékelni tudd az élet apró örömeit,
és elég találkozást, hogy olykor-olykor kibírd a búcsúzást is."
"...néha nem is fontos, hogy két embernek azonos legyen az érdeklődése vagy a stílusa.
Elég, ha meg tudják nevettetni egymást."
"Amikor az ember megöregszik,
a frissen történt események elhalványulnak,
míg a gyerekkori emlékek olyan élénkek,
mintha csak most történtek volna."
"- Maga az ember számít, Doris, nem pedig az, hogy férfi vagy nő.
Nem az illető nemétől függ. Két személy között akkor is alakulhat ki kölcsönös vonzalom,
ha két rokon lélek találkozik, és eggyé válik.
A szerelem fütyül a nemre, ezt kéne tenniük az embereknek is."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése