Benjamin Black: A fekete szemű szőke

Úgy olvastam el ezt a könyvet, hogy nem ismertem egyetlen eredeti Raymond Chandler-féle történetet sem, így összehasonlítani biztos, hogy nem tudom a két Philip Marlowe személyiségét.

Ez a történet a Raymond Chandler Hagyaték személyes felkérésére íródott, a Benjamin Black írói álnév pedig John Banville ír nemzetiségű szerzőt takarja, aki a mai angol irodalom nagyjai közé tartozik. Ezt olvasás előtt én nem tudtam, utólag viszont elmondhatom, hogy így még jobban érthető az a nyugodt, kifinomult stílus, amivel ez a Philip Marlowe történet íródott.

Határozottan tetszett a történet, elsősorban imádtam a humorát. Másodsorban Philip Marlowe kedvelhető figura volt, a magánnyomozó, aki szereti a szép nőket, folyamatosan cigarettára gyújt és nem veti meg a jó wiskyt sem. Egész nap képes az irodaablakából elnézegetni egy gépírónőt, aki mit sem sejtve veri a Remington írógép billentyűjét.

Ez csak arra utal, hogy nem veti fel a munka, ám egy "Tipikus nyári délután volt, amikor felmerül az emberben, hogy már nem is forog a Föld." , szóval egy ilyen délutánon besétál hozzá Clare, azaz Mrs. Cavendish és megbízza egy üggyel.

Nico Peterson a felderítendő ügy, akit megöltek, azonosítottak a holttestét, de mégis élve látták San Francisco-ban. Clare a szeretőjeként határozza meg Nico-t, de a mi Marlowe nyomozónknak egészen végig nem stimmel ez az állítás.

Annak ellenére, hogy írásbeli megállapodás nem született köztük, hozzálát az ügy felderítéséhez, megkeresve régi ismerőseit a rendőrségről. Minden jel arra utal, hogy Nico Peterson meghalt, de sok másik jel arra, hogy mégsem.

Azt nem mondanám, hogy bonyolódtak a szálak, mert szerintem ennek a történetnek nem az az erőssége, hogy minden összekuszálódik, és gyanúsítjuk ezt, gyanúsítjuk azt, hanem éppen a nyomozás, az események lassú folyása, Philip nyomozó kényelmes kutakodásának nyomon követése, amely viszont mégsem teljesen eseménytelen, ugyanis egyik hulla jön a másik után, ahol Marlowe megfordul.

Szépen lassan, mintegy szinte nyugodtnak mondható körülmények között jutunk el a végkifejletig, ahol azért mégiscsak felbukkant egy nem várt alak, és bizonyos váratlan események is történtek. 

Philipünk kicsit elmerül az önsajnálatban, de várják a további ügyek talán. Nem tudom az eredeti Marlowe milyen volt, de azt biztos, hogy a kedvem megjött egy eredeti Raymond Chandler történet elolvasására. Ha esetleg Benjamin Black/John Banville is írna még, azt is szívesen olvasnám.

Imádtam a stílusát, a humorát, a hamisítatlan 50-es évekbeli hangulatot, a vintage hatás nagyon átjött, mind a szövegben, mind a külsőségekben, mind az írás stílusában. 

Kedvenceim voltak az embereket leíró részek: "öreg fickó volt, kopottas, kék munkaruhát és gallér nélküli inget viselt. A fejformája olyan volt, mint egy mogyoró héja: nagy koponya és nagy áll, köztük beesett arc és fogatlan, enyhén tátott száj. Az állkapcsát egyhetes, őszes borosta fedte, a sörték csillogtak a napsütésben. Úgy festett, mint egy jócskán leharcolt westernszínész. Az egyik szeme be volt csukva, a másikkal rám hunyorgott, miközben komótosan jobbra-balra mozgatta az állkapcsát, akár egy kérődző tehén." És ez csak egy sok közül, a legtöbb felbukkanó szereplőről ilyen részletes, vizuálisan teljesen megjeleníthető leírásokat kapunk.

9/10

Bea

Kedvenc idézetek:

"A helyemen maradtam, és elmerengtem pár dolgon. Például azon, hogy az első korty sör miért sokkal jobb mindig, mint a második. Ilyen mélységű filozofálásba szoktam néha bocsátkozni, nem véletlenül ismernek a gondolkodó ember nyomozójaként."

"Vannak ilyen pillanatok, amikor látszólag minden megáll, 

mintha valaki fényképet készített volna."

"Addig nem is tudtam, hová tartok, amíg oda nem értem."

"Ismét mélyet szívott a cigarettájából. 

Senki sem élvezi úgy a dohányzást, mint aki elvileg már leszokott."

"Ha belegondolunk, a világ végeredményben ijesztő hely. 

És akkor az embereket még nem is számoltam bele."