Két szuper könyv, ami mellett nem lehet elmenni szó nélkül

Mostanában a téli könyvesbolti hajtás miatt nem volt annyi időm olvasni, mint egyébként szokott lenni, de azért igyekeztem.

2017 utolsó hetén bejött egy vevő a boltba, s a következő mondatot hadarta el gyorsan: - Nem tudom sem a könyv címét, sem a szerzőjét, de annyit tudok, hogy nők lapja.
Nem túlzok tényleg ezt és ennyit mondott..., na az én fejem meg ilyenkor..., ha valaki más mesélné el ezt nekem, én el sem hinném. Fogalmam sincs mit akart jelenteni a nők lapja, az újságot?  Na mindegy, a lényeg az, hogy ilyenkor igazán üdítő és megnyugtató visszabújni az éppen olvasott könyvembe, és elveszni mondjuk Chilében, ahelyett, hogy azon agyalnék (egész nap), hogy hogy lehet az, hogy valaki meg akar venni egy könyvet, aminek még a címét sem tudja... :)

Isabel Allende: Elmosódó önarckép

Na, de akkor térjünk is vissza Chilébe.

Isabel Allendéhez fűződő viszonyunkról már ebben a bejegyzésben írtunk korábban. 

Az írónő ott van a kedvenceim között, egy könyvében sem csalódtam még eddig, úgyhogy amikor ez a könyv a kezembe került, nem is számítottam semmi másra, csak csupa jóra! :)

És ez pontosan így is történt, egy jó kis, tipikusan "allendés" történetet kaptam, szerelemmel, szeretettel, szenvedéllyel, s egy jó adag Chilével. Még a könyv elején járva sikerült rájönnöm, hogy a könyvnek volt egy első része is, de amellett, hogy szívesen olvastam volna az első kötetet is, anélkül is teljesen érthető volt a történet.

A legnagyobb felfedezést egyébként a könyv végén tettem meg, hiszen rájöttem, hogy ez a kétkötetetes történet nem más, mint a Kísértetház előzménye. A Kísértetházhoz nem szeretném hasonlítani ezt a történetet, mert az azért mégis az utánozhatatlan Kísértetház, de azért nagyon érdekes, hogy se a molyon, sem a Goodreadsen nincs jelölve ez az összefüggés a könyvek között.

9/10

Emanuel Bergmann: A trükk

A cirkuszos téma miatt került a kezembe a könyv. A borítója miatt gondoltam cirkuszosnak, de végül kiderült, hogy inkább bűvészes. Ez azonban egy cseppet sem rontott az élményen. 

Imádtam ezt a könyvet, csodás volt, ahogy Emanuel Bergman ilyen merészen bánt ezzel a történettel, s oda is nevetést csempészett, ahová nem is gondoltam volna.

A történetnek két főszereplője van, egy tízéves kisfiú Max, és a házsártos, öreg Mosche, azaz a nagy Zabbatini. Max nagyon aranyos kiskölyök, egy igazi álmodozó. Hát a Mosche, meg Mosche, egy zsémbes és hóbortos öregember. 

Az ő kettősük meg egyszerűen fantasztikus, jobbnál jobb sírva-nevetős jelenetek követik egymást nekik köszönhetően a könyv lapjain.

Van egy múltbéli szál is, ami remekül kiegészíti a jelen történéseit, és persze ahogy az mindig lenni szokott, a végén szépen minden a helyére kerül majd.

Imádtam a könyvet, jó szívvel ajánlom nektek, ha egy vicces, eredeti és különleges történetre vágytok.

A magyar kiadás nagyon szépre sikerült, ha könyvesboltban, könyvtárban jártok, mindenképpen megéri élőben is megcsodálni. :)

10/10

Zsófi