Hajdú-Antal Zsuzsanna: Utánad

Ez a könyv kezdetben teljesen más érzéseket váltott ki belőlem, mint első része, a Léggömbök.

Mielőtt ezt tovább olvasnátok, javaslom olvassátok el IDE KATTINTVA azt az értékelésemet is.

Míg a Léggömbök felébresztette a fiatal, középiskolai énemet, együtt éltem és éreztem a szereplőkkel, visszafiatalodtam és fiatalkori fejemmel éltem bele magam a történetbe, ennél a résznél viszont idő kellett arra, hogy ismét előtörjenek ezek az érzések. 

Meglehetősen felnőtt szemmel olvastam egy jó ideig, és nehezen tudtam elfogadni, hogy a 19 éves Dorka a szüleire hagyja a kisbabáját és a fővárosba megy dolgozni. Még akkor is, ha munkájával támogatta a családja megélhetését, mert édesanyja éppen ezidőtájt veszítette el a munkáját. 

Haragudtam rá, mert nem találta a helyét, nem találta saját magát, rosszul közelítette meg a dolgokat. És akkor egyszer csak megláttam benne a 19 éves gyermeket, akinek egyik napról a másikra fel kellene nőnie egy olyan feladathoz, ami egy igazi felnőttnek számító embernek, nőnek is nehéz. 

Megláttam a fiatalt, akinek fel kellene dolgoznia egy tragédiát, első szerelmének az elvesztését, amelyben még vétkesnek is érzi magát. Új embereket kell megismernie, akik nem borulnak egyből a nyakába, ezekkel az új emberekkel együtt kell dolgoznia, új lakásba kell költöznie, amely lakás szomszédságában Matyinak a bátyja él, ami nehezítő körülmény.

Meg kellene szoknia az önállóságot, az érzést, hogy gyermeke van,  a hiányérzetet, hogy gyermeke nincs vele, a családja iránti érzéseit, feldolgozni a múltat, lassan túllépni a múlton, de ez piszok nehéz. Főként egyedül, egy idegen városban, egy idegen lakásban, egy idegen fiú mellett, aki nem úgy segít neki, ahogy kellene, hiszen ő maga is segítségre szorul.

Azt hiszem, csak azért sikerül egyensúlyoznia a szakadék szélén, mert újra találkozik Matyi régi barátjával, Balicz Janival, aki próbál a maga módján segíteni neki, aki az alagút végén lévő fény, aki a hűs, simogató szellő lehetne Dorka érzelmeinek viharában, de sokszor ez a fény tévútra vezeti a lányt, a szellő pedig viharokat hoz létre. 

Szerettem Balicz Janit, a maga tökéletes tökéletlenségével együtt, sajnáltam és végül megértettem Dorkát a fájdalmával, szurkoltam neki, hogy legyőzze az élet akadályait, lépjen ki a múltból, élje a jelent, és foglalkozzon a jövővel. A szülei jófejek voltak, egy biztonságos hátország, amire mindig lehet számítani. 

 Érzelmek sokaságát vonultatta fel a könyv, a bizonytalanság, a bánat, az egyedüllét, a tanácstalanság, a tapasztalatlanság, a magány állt szemben a barátsággal, a szeretettel, az emlékekkel, a családdal, a szerelemmel és az anyai szeretet lassan kialakuló csodájával.

Az első részt is teljesen el tudtam képzelni a középiskolai olvasmányok között, ebből a szempontból az Utánad méltó folytatása az elsőnek, szépséges, finom történet a gyermeklét és felnőttség határáról. 

10/10

Bea