John Williams: Stoner

Nagyon régen szerettem volna már elolvasni ezt a könyvet. Sokszor szembejött velem a molyon, láttam a sok 5 csillagot, tehát hatalmas elvárásokkal néztem az olvasás elé.

Elolvastam. Gondolkodtam. Miért ad erre mindenki 5 csillagot? Hiszen Stoner csak egy egyszerű, átlagos, hétköznapi ember, vagy még talán az sem, és az egész könyv egy félresikerült életről szól.

Nem szerettem Stonert, mert elhanyagolta a szüleit, nem szerettem, mert olyan tesze-toszának tűnt, mert nem állt ki magáért a félresikerült házasságában, nem állt ki a szerelméért, nem állt ki a gyermekéért, a szeretetért, hagyta, hogy minden kiperegjen a keze közül, és élte boldogtalan, üres életét. Még apróságokat sem nagyon tudok felsorolni, amikor boldognak vagy elégedettnek éreztem. Talán örült a könyvének, örült, amikor megszületett a kislánya, örült, amikor rátalált a szerelem, örült, amikor egy-egy jó előadás után elkapta az elégedettség. Nem tudom.

De ezért a sok rosszért,  a rossz házasságért, a sok beletörődésért, a céltalan életért, a reménytelenségért nem kedveltem Stonert, nem értettem, hogy miért hagyja, hogy így elmenjen mellette az élet.

Miért elégszik meg ennyivel? Miért nem akar többet? Miért nem tesz többet? Miért tart ki  undok felesége mellett? Miért hagyja, hogy elidegenítse mellőle a lányát? Miért nem törődött a lányával? 

Ezért a középszerűségért, szinte láthatatlanságért, ami Stonert jellemezte, először úgy gondoltam, hogy én ebben könyvben most csalódtam, nem is értem mit esznek rajta mások. Napokig itt hevert az íróasztalomon, nem is tudtam írjak-e róla, rápakoltam sok más könyvet, de Stoner csak befészkelte magát minden alkalommal a fejembe. 

Emlékeztem minden pillanatára, minden keservére, nem tudtam értékelés nélkül hagyni. Amikor pedig végképp elszántam magam, akkor már tudtam, hogy attól, hogy Stoner a sikertelenséget, a szürkeséget, az átlagot, a beletörődést, a boldogtalanságot képviseli, attól ez a könyv még nagyszerű volt. 

Sőt, éppen ez adta a nagyszerűségét. Miközben egy olyan ember életéről olvashattam, amiben talán csak pillanatok adódtak a boldogságra, vagy még azok sem, és az idő többi része csak úgy eltelt, nem tudtam letenni, mert vártam valamit, vártam, hogy majd történik valami, elindul az élet, mindenki boldog és elégedett lesz, de közben az élet elment és Stoner sem volt már. 

Az a szomorú, hogy sok Stonert ismerhetünk, talán mi magunk is azok vagyunk, attól függ, hogy kinek a szemével, vagy milyen szemmel nézzük magunkat és a környezetünket.  Stoner nem találta meg az élet apró örömeit, az ő élete legyen egy példa arra, hogy milyenek ne legyünk. Ne legyünk közömbösek, beletörődőek, unalmasak, ne az árnyékunk akarjunk lenni, hanem önmagunk.  

9/10

Bea