Colson Whitehead: A föld alatti vasút

Mondhatnám azt, hogy a könyvről sok mindent elárul a Pulitzer-díj. De ez, és ugyanígy az irodalmi Nobel-díj,  nem jelenti egyértelműen azt, hogy nekem is tetszeni fog a könyv, sőt! A díjazott regényekbe mindig némi óvatos kétkedéssel kezdek bele. 

Ez a könyv azonban hamar eloszlatta kétkedésemet, és rövid időn belül azt vettem észre, hogy  teljesen a hatása alá kerültem. 

Annak ellenére, hogy néha elvesztettem a fonalat, mert a történet meglehetősen tagolt, hosszabb és rövidebb epizódok követik egymást, attól függően, hogy a főszereplő fiatal lányt, Corát követjük-e éppen viszontagságaiban, vagy más szereplőket villant fel a szerző, és ismerteti meg őket velünk hol alaposabban, hol felületesebben. Mindig kellett egy kis idő, hogy tisztán lássak, hol vagyunk és mi történik. 

Eleinte furcsának tartottam, hogy szinte érzelmek nélkül, tárgyszerűen leíró stílusban olvashatjuk Cora életének eseményeit. Mintha a szerző nem akarna az érzelmeinkre hatni, hanem egyszerűen csak leírja Cora és sok más rabszolga történetét, ezzel is elősegítve az emlékezést, a feledhetetlenséget, mert vannak dolgok, amelyekre örökre emlékeznie kell az emberiségnek.

Később ez a közömbösség, érzelemnélküliség lett számomra a könyv egyik fontos eszköze, hiszen ezek a rabszolgának elhurcolt emberek éppen ennyire közömbösek voltak a rabszolgatartó társadalom szemében, leigázottan, önbecsülés nélkül tengették egyik napról a másikra a fehérek számára semmit sem érő életüket. 

A Földalatti Vasútvonal (Underground Railroad) egy szervezet volt, amelyben a szökevény rabszolgák számára titkos rejtekhelyeket, menekülésüknek különböző állomásait alakították ki, célja a rabszolgák szökésének segítése, eljuttatni őket Kanadába. A mozgalom onnan kaphatta a nevét, hogy az Egyesült Államokban akkor kezdték el építeni a vasútvonalat. 

Ez volt a valóság, de Whitehead könyvében ténylegesen létezett egy föld alatti vasútvonal,  amelyről sokan hallottak, de senki sem látta még, ezért tulajdonképpen a reményt jelentette azoknak a rabszolgáknak, akik úgy érezték, hogy elindulnak a szabadság felé.

Cora, egy georgiai ültetvényen élő fiatal lány története a nagyanyjánál kezdődik, majd az anyjáról is olvashatunk, aki hátrahagyva gyermekét, úgy szökött meg az ültetvényről, hogy soha nem kapták el. Cora egyedül próbált meg boldogulni, kiszolgáltatva a birtokon élő fekete férfiak kénye-kedvének, és természetesen az uraságnak is. A kis kunyhóját is elvesztette és a Hobban kénytelen élni, ami a szerencsétlenek, kitaszítottak élőhelye. 

Ceasar, a birtokra frissen került fiatal rabszolga győzködése hatására a férfival tart, hogy megszökjenek a föld alatti vasútvonal segítségével, és örökre maguk mögött hagyják a megalázás, az embertelenség, a leigázottság érzését, azzal a reménnyel, hogy a végén embernek érezhetik majd magukat.

És itt következik egy már-már sci-fi jellegű rész, a vasútvonal, a maga fekete, füstölgő, gőzölgő, titokzatos mozdonyával, ami egyszer csak ott terem az állomásokon, amely állomások igencsak különfélék, a luxustól az elhagyatottságig minden színvonalat képviselnek. Az állomásokat csak a megbízott segítők, kalauzok és vezetők ismerik, és véletlenül nem lehet rájuk találni. A szökevények sem tudják mi vár rájuk, hová érkeznek meg, ha felszállnak a vonatra.

Cora története nagyon kemény és néha reménytelen, menekülésének minden állomásán végigkísérjük, megismerünk fehér és fekete embereket, akik segítenek, elárulnak, vagy hátráltatnak, megfigyelői lehetünk az abolicionista mozgalomnak, Cora gondolatainak, fejlődésének, reménytelenségének és céltudatosságának. 

A kemény, embertelen téma ellenére a könyv nem érzelmi alapon hat ránk, nem éreztem meghatottságot, nem szerettem meg senkit, mert a szerző nem engedett közel Corához, sajnálatot pedig nem éreztem, mert az nem lett volna méltó hozzá.

Nem mondhatom, hogy öröm volt olvasni ezt a könyvet, de mégis olvasni kellett. Lesznek, akik hiányolják majd az érzelmeket, melyek meghatnak és könnyekre fakasztanak, lesznek, akik a befejezés miatt elégedetlenkednek majd, lesznek, akik a vasútvonal titokzatosságát fogják szóvá tenni, és mindenkinek igaza lesz, de az biztos, hogy ez a könyv még sokáig ott motoszkál majd a fejében. Szégyenteljes és szomorú, ugyanakkor reményt adó és gyönyörű. Mert minden érzelemmentessége ellenére szeretetről, emberségről, céltudatosságról, kitartásról szól.

9/10

Bea