Úgy esett ez az eset, hogy egymás után két olyan könyvet olvastam el, amelyben a főszereplő Asperger szindrómával él. Nem szándékosan választottam egymás után őket, csak így alakult. Az előző a 19-es holttest volt, ami nagyon tetszett, és érdekes módon párhuzamot is lehet vonni eme két olvasmányom között.
Mindkét főszereplő Asperger szindrómával él, mindketten 18 év körüliek, mindkettőjüket nagyon érdekli az élet és halál közötti választóvonal, és mindketten zseniálisak a maguk módján. Mindkét könyvet imádtam.
A nagy-nagy különbség azonban, ami megkülönbözteti őket, az az anyai szeretet. Mert míg a 19-es holttestben főszereplőnk anyai szeretet nélkül nő fel, addig Jodi könyvében nem vagyunk híján az érzelmeknek. Bár igaz, az Asperger-szindrómával élő emberek látszólag nem éreznek érzelmeket, tehát külső szemlélő szemével az anyai szeretet sem hiányzik nekik, mert szemmel láthatóan, kézzel foghatóan nem viszonozzák, de a törődés, az, hogy nem hagyják magára, hogy kiállnak érte, segítik az életben, az igenis fontos dolog.
Jodi könyvének főhőse Jacob, éppen betöltötte a 18. évét, hajszálpontosan betartja az édesanyja által lefektetett otthoni házirendet, soha nem hazudik, szigorú napirend szerint él, mindig pontosan ugyanabban az időpontban indul el iskolába, minden nap meghatározott színű öltözékben, a hét napjain az ételek is színek szerint váltakoznak, van piros nap, kék nap, sárga nap, stb, és minden nap ugyanabban az időpontban otthon kell lennie, amikor kezdődik a Bűnvadászok krimisorozat következő része.
Amit Jacob már százszor látott, de mégis mindennap ott kell ülnie a kezdetekor, és minden részről külön füzetet vezet, minden egyes alkalommal, amelyben részletezi a bűneseteket, és azok megoldásait. Sok száz füzete van már. Annyira bűnügyi megszállott, hogy otthon édesanyjának bűneseteket, gyilkosságokat rekonstruál, amit Emmának meg kell oldania. Ha valamiben egy kicsit is eltér a napirendje a szokásostól, akkor Jacob rohamot kap, viselkedése agresszívvé is válhat, édesanyjának azonban van egy speciális módszere a megnyugtatására.
Emma élete Jacob körül forog immár 18 éve, erre ment rá a házassága, a saját életét teljesen feláldozta Jacob boldogulása érdekében, és nemcsak a sajátját áldozza fel, hanem másik fiáét is, Jacob öccséét, akinek hiányzik a szeretetteljes, nyugalmas családi légkör, amiben nincs egy bármikor bepöccenő, tudálékos nagyobb testvér, aki tulajdonképpen olyan, mintha az öccse lenne, mert anyjától mindig azt hallja, hogy vigyáznia kell a testvérére. Akinek mindig ugrik a programja az Aspergeres testvére miatt, akinek éppen ezért nincsenek barátai, nincsen apja, de még anyja sem.
A történet legnagyobb áldozata Theo volt, bár Emmát az anyát is nagyon sajnáltam. Egyben csodáltam is, honnan van ennyi ereje, hogy amikor Jacobot gyilkosság vádjával letartóztatták, ő akkor sem omlott össze, hanem tette, amit egy anyának tennie kell. Kitartott a fia mellett, támogatta, szeretete nem szűnt meg. Bárcsak a másik fiára is fordított volna ennyi figyelmet.
Szinte az összes főbb szereplő nézőpontjából láthattuk a történetet, ami nagyon jó volt, mert így láthattuk, hogy a dolgok nagyon nem egyszerűek és mindenkinek érdemes mindenféle nézőpontból megvizsgálni a dolgokat.
Nagyon tetszett Olivér, a fiatal ügyvéd karaktere, az ő elbeszélésében is hallhattuk az eseményeket, ami humoros színfolt volt a történetben. Jacob szemszögét is szerettem, mert kicsit jobban beleláthattam az Asperger-szindróma jellemzőibe, Jodi szerintem elég alaposan körüljárta a témát.
A szerző könyveire jellemző bírósági tárgyalás sem maradt el, és bár a könyv pár oldal híján 600 oldalas, nem untam egy percig sem. De sosem tagadtam, hogy Jodi Picoult az egyik kedvenc íróm. :D
Bea
Nem igaz,hogy az autisták nem éreznek érzelmeket vagy ne kötődnének,hozzájuk közel álló személyekhez vagy ne éreznék hiányát nekik! Nem tudják kifejezni,mit éreznek!! (egy autista gyermek édesanyja)
VálaszTörlés