Lauren Fern Watt: Egy kutya bakancslistája

Négylábú társam igaz története

Ismertem régen egy lányt, aki azt mondta, hogy ő nagyon szereti a kutyákat, nagyon szeretné, ha lenne is egy, de nem lesz mégsem, mert nem bírná ki, ha a kutyája meghalna. Van ebben némi igazság, de alapjában véve szerintem egy nagy-nagy butaság.  

Ha az élet egy normális körforgás szerint halad, akkor mi emberek, túléljük a kutyáinkat. Ezt nagyon fájt már így leírnom is, de sajnos ez van. Azokban az esztendőkben viszont, amikor van egy kutyatársunk, annyi sok szeretetet és feltétlen bizalmat kapunk tőle, mint talán senki mástól.

Neki jól vagyunk úgy, ahogy vagyunk, mindegy hogy nézünk ki és nem számít, hogy milyen hangulatunk van. Nem veszekszik velünk, nem tesz szemrehányásokat, nem mondja meg, hogy mit, hogyan csináljunk és hogy szerinte így meg úgy jobb lenne. 

Nem. Egyszerűen csak él mellettünk, velünk, és imád bennünket. Sokunknak lehet ilyen története, mint Laurennek, aki a saját, igaz és fájdalmas történetét osztja meg velünk, annak a hét évnek a történetét, amelyben társa volt Gizelle, a hatalmasra nőtt angol masztiff.

Lauren édesanyjával vásárolta meg Gizelle-t hirtelen felindulásból, és vitte haza harmadik kutyának a már meglévő kettő mellé. Egy ideig együtt éltek a családdal, majd Lauren főiskolára ment, New Yorkba költözött. Ez már önmagában is nagy kihívás volt, de az igazi a diploma megszerzése után következett, amikor lakást és állást kellett találnia Manhattanben. Gizelle-t is magához vette, tehát azt a szempontot is figyelembe kellett vennie, hogy egy hatalmas, embernyi méretű kutya is férjen be a leendő lakásba. 

Gizelle sok emberrel került kapcsolatba és változtatta meg az életüket, bőséges szeretete elég volt mindenkinek, hatalmas mérete ellenére imádnivaló kutya volt. A nehézségek ellenére is, ami a kutyatartóknak bizonyára ismerős, a rengeteg kutyaszőr, ami bárhol fellelhető a lakásban, amit egy kutyával osztasz meg. Az elcsorgatott nyál, a kanapé- és ágyfoglalások, a szertehordott, sípoló gumijátékok, csontmaradványok és egyéb meglepetések mind ismerős, mégis szeretett problémák egy kutyatartó számára. 

Bár Lauren folyton kereste a helyét, mind munkában, mind az anyjához fűződő viszonyában, de mindenre gyógyír volt neki Gizelle, akit tényleg mindenki imádott.

A könyv címe viszont arra utal, hogy ennek a boldogságnak túl hamar vége szakad. Lauren, aki mindenről listát ír és jegyzeteket készít, elhatározza, hogy Gizelle-nek is ír bakancslistát, és minél több közös élményt szeretne vele átélni, rövid időn belül. 

Kell-e egy kutyának bakancslista, érti-e, hogy miért pörgött fel körülötte még jobban az élet? Az az igazság, hogy ezen Lauren is elgondolkodott, és rá is jött, hogy a bakancslistára inkább neki van szüksége, ő szeretne minél több élményt és emléket begyűjteni Gizelle-ről. 

Jajj, nagyon megható és megrázó könyv, aki veszített már el kutyát, vagy van kutyája, az tudja, hogy miről beszélek... A könyv vége lelkileg nagyon megviselt, ennek ellenére nem bánom, hogy elolvastam, igazi tisztelgés és emlékezés volt egy csodálatos kutya előtt.

Annak is nagyon örülök, hogy nem hagytam ki az életemből fekete spánielemet, Blackyt, akit imádtam, úgy tűnt, hogy ő is engem, és már sok éve egy másik vadászmezőn kergeti a macskákat és ugatja a galambokat. Remélem valami jófajta kis tó is van ott, mert imád úszni... És talán Gizelle-lel is megismerkedtek. 

Ha tehetitek, ne éljétek le az életeteket anélkül, hogy egy kutyatársra szert tennétek. Pótolhatatlan élmény. 

10/10

Bea